Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - El nem mondott gyászbeszéd Jézus sziklasírjánál
A zsidók csodákat követelnek, A görögök bölcsességet keresnek, Mi pedig a megfeszített Krisztust hirdetjük (1Kor 1,22) EL NEM MONDOTT GYÁSZBESZÉD JÉZUS SZIKLASÍRJÁNÁL Vajon mit gondolna, mit mondana, a Jézus kereszthalálára emlékező és feltámadását ünneplő keresztény ember, ha ott állna annál a sirüregnél, melybe a Mestert helyezik, ha láthatná, amikor odagörgetik a nagy követ a sziklaüreg bejáratához? Bizarr kérdés, de próbáljuk reálisabban feltenni: mit gondolhattak, mondhattak a sirbahelyezésnél az apostolok, a tanítványok? Tudjuk, az apostolok testületé, az apostolkollégium azokban a sötét órákban inkább csak úgy és abban volt egységes, hogy együttesen szétszaladt, hogy magára hagyta Jézust. Csak a szeretett Tanítvány, meg néhány hőslelkű asszony tartott ki végig. Mégis: ha ott álltak volna a kereszt alatt, ha látták volna az agóniát, látták volna Jézust meghalni, majd a sirüregbe helyezni, — vajon milyen gyászbeszédet tarthattak volna? Ismeretes, hogy az evangélisták nem adnak hírt semmiféle gyászbeszédről. Nem is tehették, hiszen ilyen nem volt. De ha mégis, ha abban az órában valamelyikük kiállt volna, vajon mit is mondhatott volna? Talán-talán Így nyithatta volna szóra száját: Ismertük ezt a jó embert, a közelében éltünk. Csak rövid ideig jártunk-keltünk vele együtt, azután a vég ... az ugyancsak gyorsan, váratlanul lepett meg mindnyájunkat. A letartóztatás, fáklyák az éjszakában, dárdák és kardok csörgése. És ő oly nyugodt volt, amikor megkérdezte: A Názáreti Jézust keresitek? — Én vagyok... Hát persze, szégyenkeznünk kell, mert egy közülünk árulta el őt. Azután a Pilátus előtt mondott utolsó nagy tanítás: Azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról . .. majd a megostorozás, a tömeg gúnyos üvöltése, követelő moraja: Feszítsd meg őt!... és hamarosan, alig néhány óra után a vég. Gonosztevők között feszítették keresztre. Nem értjük, nem értem, nem tudom felfogni, — mindez oly gyorsan zajlott le és voltaképp miért? Azután a tanítvány így folytathatná: Mintha csak tegnap lett volna, amikor először megláttam. A mi nyelvjárásunkban beszélt —, mégis annyira másképp, mint minden más ember. Olykor szinte azt gondoltam: így szólna hozzám az Isten, ha beszédbe bocsátkoznék velem. — És mennyire vonzott hívása, egyénisége. Otthagytam mindent, szülőfalumat, családomat, munkámat. A követésébe szegődtem, mert egyre többet akartam megtudni őróla és mindarról, amiről csak ő tudott oly szépen, meggyőzően szólni. Érdekes, hogy saját magáról nem beszélt... legfeljebb olykor egy-egy utalás: hogy ifjúkorában Názáretben lakott, hogy János keresztségét ő is elfogadta. Aztán járta az országot, épp úgy mint sok más vándor prédikátor. Mégsem mi választottuk ki a sok tanító közül, hanem mindannyiunkat ő hívott meg. Azután láttam azt is, hogy sok jót tett, sokakon segített, sokat meggyógyított. Egyik-másik esetre jól emlékszem, most is elgondolkodom rajtuk. —• Sohasem kereste a gazdagok barátságát, nem a hatalmasok, hanem az egyszerű emberek felé fordult. Nem irtózott a szegényektől, a csalóktól, még a bűnös nőktől sem. Egyiket házasságtörésen érték és meg akarták kövezni. S ő olyan nyugodtan szerelte le a vérontásra készülőket: akinek közületek nincs bűne, az vesse rá az első követ. Megvallom, ennél az esetnél zavarba jöttem, társaimmal együtt kis időre eltávolodtunk tőle. Arra nem lenne most idő, hogy mindent elmondjak: mit is tanított? Hiszen a világ valamennyi könyve nem lenne elég mindazt feljegyezni. De egyet mégis meg kell említenem, mert ezt senki nem merte még előtte hirdetni: Szeressetek mindenkit, még ellenségeiteket is... Ó, bárcsak még ma is tartanának a szép napok, amikor együtt jártunk-keltünk fenn a tó partján és a falvakban. De mintha ő maga akart volna véget vetni mindennek. Fel akart 1
