Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Hegyi Béla: Vallásos motivációk
minél nélkülözhetetlenebbnek érzik az emberek ezeket az eszközöket az üdvözüléshez. Éppen ezért ez a vallásosság sokkal nagyobb eséllyel vállalkozhat arra, hogy túlélje a nagymérvű kulturális és technikai változásokkal járó egzisztenciális „átmenetet", a belső megrázkódtatásokat. Az „evilági” és „túlvilági” élet szétválasztása azonban odáig fajulhat, hogy az eviláginak már semmiféle lényeges vallási értéket nem tulajdonítanak. Ez állandó törést eredményezhet a vallásos élet és a hétköznapi lét között, ami vagy arra készteti az embert, hogy túlzott aszkézisbe meneküljön, vagy pedig egy de facto laicizmusba — ahogy E. Pin fogalmazza meg —, melyben megelégszik az intézményesített vallás előírásainak minimumával. Az effajta vallásossággal találkozunk a szekták tagjainál és a falusi lakosság egy részénél, főleg az úgynevezett kétlakiaknál, akik hol vidéken, hol a nagyvárosban — állandó és ideiglenes otthonokban felváltva — élnek és dolgoznak. A szokás-vallásosság szintén a falvakban gyakori, de a városi, többgenerációs értelmiségi családokban is tapasztalható. Mindenekelőtt a szertartásokban, körmenetekben és egyéb kultikus megmozdulásokban jut kifejezésre, amelyekkel egy-egy embercsoport azonosítja magát, de nem a benső tartalom miatt, hanem pusztán megszokásból. A látványosság-igény, az esemény-vágy és bizonyos emocionális kényszer motiválja, a megszokás rögzíti ezt az emberekben. A szokás annyira áthatja a közösség tudatát, hogy a szokás és a csoport- konformitás azonos jelentőségre tesznek szert. Addig, amíg a társadalmi szituáció nem változik, a vallási magatartás sem változik. Mihelyt azonban a technikai fejlődés útján az egyöntetűség felszabadul, az egyén ellenállás nélkül alkalmazkodik az új helyzethez, de motivációja ugyanaz marad, mindössze a szokás tartalma veszti el szakrális jellegét. Ez a motiváció-típus rendszerint kapcsolódik a biológiai-vegetatív motivációkhoz. Az anyagi viszonyok további javulásával, a társadalmi érvényesüléssel és a műveltségi szint emelkedésével kettős vallási elidegenedés jöhet létre: eltűnnek azok az alkalmak, amikor az egyén az Isten beavatkozását kérte (mivel hogy megszűnt a természeti erőktől való függőség hiedelme) és ugyanakkor a szociális motiváció (a szokások hatalma) is feleslegessé válik: a technika, az iparosodás kikapcsolja a vallási tényezőket a szokásvilágból. Mindezeknél magasabb fokú a kultúrális vagy értelmi motivációjú vallásos magatartás, amely olyan egyének sajátja, akik tudatosan azonosítják magukat a közösséggel, hitüket „művelik", vallásos tudatukat a kor intelligencia-szintjére emelik és az egyházban integráló társadalmi intézményt látnak. Ez a motivációtípus kevésbé hajlamos változásra és az így meghatározott csoportok ellenállnak a szociális egyensúly bármiféle mozgásának, átalakulásának. Ha pedig összekapcsolódik az üdvözülési motivációval, kevésbé vezet a vallásgyakorlat olyan fokú feladásához, mint az az előző esetekben figyelhető meg. Ilyen vallásos magatartással találkozhatunk az értelmiségi körökben és a fiataloknál. Egy motivációra jellemző, hogy jelen lehet egyazon időpontban, egy és ugyanazon egyénben és csoportban, természetesen különböző arányban. A társadalmi-gazdasági változások és az ellentétes ideológiai hatások érvényesülése idején a hívők tanúságtétele és a vallási rendszerek összetartozó ereje azon múlik, hogy ezek a motivációk milyen arányban jelentkeznek, hogyan viszonylanak egymáshoz, melyik motiváció-típus kerül túlsúlyba az egyes ember lelkében és a vallási rendszerekben. Kétségtelen azonban, hogy a motivációk ilyetén felsorakoztatása meglehetősen önkényesnek tűnik azok szemében, akik minden próbálkozástól idegenkednek: attól, hogy mélyebbre hatoljunk a vallási jelenségekbe mint társadalmi valóságokba, attól, hogy az egyház részéről valamiképpen meghatározzuk hit és világ, hivő és társadalom viszonyát a maga vallási-szociális mivoltában. De ha kísérletnek fogjuk föl, mintegy esetleges válasznak a vallási problémák egy vonatkozásának tisztázására, akkor talán továbbléphetünk egyet: az újabb válaszokig és újabb kérdésekig, a dolgok továbbgondolásáig. Az alapkérdés ugyanis mindig ez: megmarad-e az igazi hit? Ha kellően motivált, ha ez a motiváció őszinte és az egyén személyes erőkifejtését igényli és mindig korszerű ismeretanyag, széles látókörű érdeklődés társul hozzá — a válasz mindenképpen igen lehet. A személyes hit érintetlen: a vallásos érzés a maga tisztaságában bontakozik ki, mint az Istennel kötött benső, intim szövetség, mely ugyanakkor a másik emberrel, a világgal is állandó szeretetszövetséget jelent. Ez a hit alkalmazkodik a jelenlegi értelemhez és olyan egyháztudatot alakít ki, amely a hívőt minden családi, társadalmi és gazdasági tevékenységében a köz javára serkenti. Megmarad-e a hit? Ez a kérdés foglalkoztatja Czakó Gábort is, aki a fiatalok között végzett szociológiai felmérés kapcsán így ír: „A megkérdezetteknek majdnem egyharmad része állította, hogy hisz Istenben. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy egyben vallásosak is — a kérdés nem is ezt kutatta —, de az arány mégis elég magas, különösen, ha a számokat az iskolai nevelés tükrében tekintjük. Ennek az oka természetesen légióként az otthoni vallásos nevelés. A hivők között mégis találkoztam 15 olyan személlyel, akik azt állították, hogy otthon sem kapnak vallásos nevelést. Arányuk ugyan alacsony (4%), de róluk sok 44
