Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - "Az élet egyetlen bizonyítéka a növekedés"
értékes és jó (vö. 1Tesz 5,21). De steril, sőt fölösleges lenne munkájuk, ha nem lennének továbbra is, sőt egyre növekvő számban a hitnek és hivő életnek oly „szakemberei”, akik a hétköznapi életben a családban, a szórakozások során, a sajátos munkaterületeken — röviden: az evilági környezetben váltják valóra és mutatják be a mában megélt, hiteles evangéliumot. Más szóval: az egyház nem csak a papok, a klérus „ügye”, hanem az egész krisztushivő közösségé. A zsinat „folytatása" tehát az a tanulási folyamat, melynek során egyre többet kell beszélgetni mindazokkal, akik a mai élet lehetőségei és feladatai között valósítják meg a hitet, akik mintegy „nyomra vezetik” az elméleti szakemberek, sőt gyakorló lelkipásztorok munkáját. A tanítóhivatal is csak így lesz képes reális kontaktusban maradni a mai élettel. Ha bármi ok miatt megfogyatkoznék vagy — egy-egy konkrét területen létre sem jönne — közte és a hivők közössége között az életszerű kapcsolat, — megnyilatkozásai reménytelen erőlködésbe torkollanának. A ma egyházában nélkülözhetetlenül szükséges a párbeszéd a gyakorló hívőkkel, az egyházközség aktív tagjaival, a Krisztus-élményt elmélyíteni kívánó kisközösségekkel, — és természetszerűleg folyamatos dialógusban kell élnie a papságnak egymással és püspökeivel. Miként az egyetemes egyház reprezentatív tanácskozó testületé, a püspöki szinódus az elmúlt évek során egynéhány alapvetően fontos életmegnyilvánulásával, pasztorális-kate- ketikai súlyponti kérdésével foglalkozott, ugyanígy feladata a püspöki konferenciáknak és az egyházmegyei szintű papi tanácskozásoknak, hogy a helyi egyház égető problémáiról és feladatairól folytassanak — a külső és belső tapasztalatokra építő — párbeszédet. Ezen az úton válhat a ma egyháza nem csak elméletben, de a gyakorlatban is olyan nyitottá, amilyennek rendeltetése szerint lennie kell. Tanulnunk kell a kimeríthetetlen forrásból, az evangéliumból, tanulnunk kell a folyamatosan szerzett benyomásokból, tapasztalásokból — és e tanulási folyamat során szerzett meglátásaink és belátásunk nyomán kell továbbfejlődnünk, változnunk. Természetesen — kell-e ezt hangoztatnunk — a fejlődés és változás folyamatában soha nem kívánjuk feladni identitásunkat. Köztudomású, pszichológusok és pedagógusok által számtalanszor említett tény, hogy aki fél az újtól, akit zavar a változás, akinek szorongásai vannak az új meglátásokkal szemben, annak egykönnyen „leblokkol” tanulási készsége és képessége. Mindaz pedig, aki vezető pozícióban ily szorongást áraszt, az szűkebb, esetleg széles körben hátráltatja, sőt meg is akadályozhatja a tanulási folyamatot. A félelem és szorongás torzitó tükörben mutatja be a jövőt és megmerevíti az adott helyzetet (status quo-t). Adolf Exeler, a jeles teológus és pedagógus nem vonakodik megjegyezni: „A szorongás elbutít". A szorongásos félelem megbénítja az önbizalmat, csírájában megakadályozza az új lehetőségek kibontakoztatását. Ahol a tanulási-fejlődési folyamatot az egyházban fékezik vagy korlátozzák, ott lanyhul vagy megszűnik a Jézus Leikébe vetett bizalom és egyre több ember, sőt közösség kerül „gyanúba”. Az ilyen esetben — bárhogyan is igyekezzenek az ellenkezőjét bizonygatni — az egyházat úgy tekintik és kezelik, mint pusztán emberi, és csakis emberi gondoskodásból fennálló vagy épp megmenthető intézményt. A holnap felé tekintő, nyitott egyháznak tanulnia kell. „Tankönyvei” változatlanul Jézus evangéliuma és az emberi tapasztalás. A jézusi tisztánlátás fényében kell megtanulnia, hogy az egyének és az emberi kisebb-nagyobb közösségek, — családok, társadalom — problémáit felismerje, — és hogy e felismerések nyomán önnön maga számára kijelölje a mának holnapot előkészítő feladatait. Az egyház történetét csak vázlatosan is ismerők előtt nem titok, hogy ez a tanulási folyamat régen is, ma is zökkenőkkel telített és egyenetlen. Újra és újra felhalmozódnak lemaradások és egyre inkább gyarapodik a még „megtanulandó anyag”. Mindennek számbavétele azonban nem lehet sem ok, sem alibi ahhoz, hogy ne vegyük ki részünket a folyamatos fejlődés mai fázisának munkájából, hogy keressük az elénk tornyosuló, olykor lelkeket felrázó, máskor „húsba-vérbe vágó” kérdésekre a hiteles és Jézus tanítását, akaratát közvetítő válaszokat, a Jézushoz vezető korszerű utat. Tudjuk és szeretjük is hangoztatni, hogy egyházunk él: a krisztushivők élő közössége. De azt sem feledhetjük, hogy ennek „az életnek egyetlen bizonyítéka a növekedés” (J. H. Newman). Sz. A. Örülök, hogy az egyházat szolgálhatom — és ennek az örömnek az alapja maga az egyház, Jézus Krisztus egyháza. Igaz, nem mindig vidám benne az élet, de sohasem hiányzik a tiszta öröm. Mindaz, akinek sikerül, hogy nem annyira az egyház miatt, hanem azzal együtt szenvedjen, annak öröme szárnyakat fog kapni. Johannes Weber grázi püspök 30
