Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kiss László: Hogyan beszéljünk a gyermekeknek Istenről?
olyasmi nem történik vele, ami végérvényesen rossz lenne. Minden, ami szép, jó, szeretetre méltó ezen a világon, Isten szépségének és szeretetének visszfénye — ami hiányosság van a világban, az viszont mutatja, hogy ez a világ nem az Isten. Úgy kell beszélnünk Istenről, hogy a gyermek mindazt, ami lelkesíti, örömet okoz neki, biztonságot és reményt ad — egybe tudja kapcsolni Istennel. Viszont az a gyermek, aki nem kap szeretetet és bizalmat környezetében, aki nem tudja a jóságot megtapasztalni, az sem lélektanilag, sem teológiailag nem képes helyes istenképet kialakítani. így már csak a későbbi, az érési korszakban reménykedhetünk, hogy a gyermekkori, fájdalmas tapasztalásokból olyan igény ébred fel benne, ami az igazi szeretet és értelmesség felé fordul, mert lelki szomjúságát csak a megtapasztalását felülmúló Isten képes csillapítani. Járható útnak bizonyul az is, hogy a szülőkről kialakult jó érzéseket vigyük át az Istenre. A hároméves gyermek, aki addig szinte istenként tisztelte szüleit, később „mítosztalanítja" őket, vagyis reálisabb, emberibb szintre helyezi őket. Ebben az időszakban a szülők a gyermekükkel együtt találnak rá az igaz Istenre. A szülők együtt imádkoznak gyermekeikkel, együtt kérik Isten segítségét, együtt hajolnak meg a végtelen Bölcsesség, Hatalom és Jóság előtt. A szülő és a gyermek eddigi szembenállását most átváltják, mivel együtt ismerik el Istentől való közös függésüket. A szülők igazi, hiteles vallásossága a gyermek vallásos lelkü- letének igazi megalapozója és kibontakoztatója. A zsidó-keresztény vallást a patriárkális társadalom értékrendszere hatja át. Ezért magától értetődő, hogy Istent férfias és atyai tulajdonságokkal ruházzuk fel. Jól tudjuk azonban, hogy Isten sem nem férfi, sem nem nő — hanem szellemi Létező. Ha valaki édesanyaként élné meg és szólítaná meg az Istent, éppolyan helyesen járna el, mint aki atyaként tiszteli, hiszen a Szentírásban Isten maga is szerető édesanyához hasonlítja magát, aki nem feledkezhet el gyermekéről (vő. Iz 49,15). — „Mint a fiút, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket" (Iz 66,13). — A patriárkális társadalmi hagyománnyal nem szakíthatunk egyszerre, a „Miatyánk” helyett sem imádkozhatjuk a „mianyánkot”: azt azonban tisztáznunk kell magunkban, és erre kell tanítanunk gyermekeinket is, hogy Istennek kizárólag férfias tulajdonságokkal való felruházása és ezeknek egyoldalú hangsúlyozása helytelen, mert meghamisítja az isteneszmét. Isten úgy szeret, mint édesapánk —, de úgy is szeret, mint édesanyánk, sőt még ennél finomabb, és teljesebb gyöngédséggel szeret. Hiszen az Ószövetség első lapjai azt is tanítják, hogy az ember — mint férfi és nő — együtt Isten képmása: „Isten megteremtette az embert, képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette” (Tér 1,27). Amit a kisgyermek megtapasztal édesanyjában, segítsük, hogy átvigye Istenre is és érezze Öt is olyannak, mint aki anyai szeretettel is szeret, hiszen Isten a forrása mind az apai, mind az anyai szeretetnek. Az istenben mindkét szeretet végtelen tisztaságban és tökéletes harmóniában van, mert Istennek nincs neme, Ö tiszta Szellem és Tökéletesség. A fehér fényt a prizma bontja a szivárvány színeire, Isten tiszta szeretetét az emberszívek prizmája bontja férfias-nőies jellegűvé, szülő-gyermeki színezetűvé. ISTENRŐL REMÉNYTKELTŰEN SZÓLJUNK! — Istenről a várható beteljesedés reményében beszéljünk. Ami szépet, jót, boldogítót mondhatunk, azt teljességében csak Istenre vonatkoztathatjuk, az evilági tapasztalások viszont arra utalnak, amit remélhetünk, amire várakozunk. Vágyaink itt és most részben valósulnak meg. Az új életben teljesebben. Ezért jól vigyázzunk, mit mondunk a gyermeknek. Akinek édesanyja meghalt, ne mondjuk, hogy imádkozzon érte, és akkor rögtön föltámad; — azt se mondjuk, hogy a családját otthagyott apa tüstént visszatér, ha ezért könyörög, — ne hirdessük, hogy elegendő imádkozni az éhezőkért, a szenvedőkért, a betegekért. Az imádságok szükségesek, jók, Istenhez kapcsolók, de nem elégségesek ahhoz, hogy velük mintegy „letudjuk" emberi kötelességeinket. Isten fölött nincs hatalmunk, terveit nem mi szabályozzuk! Istenről szóló beszédünknek alapszabálya: Istenről keveset tudunk, de Tőle sokat remélhetünk! A legtöbb gyermeki kérdésre jó válasz, ha őszintén megmondjuk: Nem tudjuk biztosan, hogy ez vagy az hogyan van Istenben; miért tette vagy engedte meg a bajt, a betegséget, a halált, de bízunk benne, mert Isten jót akar velünk és nekünk, végső soron minden jóra fordul, hiszen az „Istent szeretőknek minden javára válik". Istent ilyennek ismerjük meg, de teljességében mindig Titok marad, aki szereti az ember előtt meglepőnek tűnő megoldásokat. Isten tud görbe utakon is egyenesen írni, a cél felé irányítani. Isten végtelenül böl- csebb, mint mi, és az örökkévalóság távlatában irányítja életünket. Minthogy nem a külsőt nézi, hanem a szíveket vizsgálja, ezért sokszor másképpen jár el, mint ahogyan mi Róla elképzeljük. Istenről szóló beszédünknek egyik veszélye, hogy azt a hamis benyomást kelti, mintha valamit is tudnánk — vagy egyenesen jobban tudnánk — Istenről, mint Ő maga. Istenről helyesen csak az ima nyelvén szólhatunk. Tanuljunk meg és tanítsuk meg gyermekeinket 259
