Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: A feltámadt Krisztus megtapasztalása a plébániai közösségben
Wahl. Grundlegung einer Auswahlchristen pastoral. Wien-Freiburg-Basel, 1974. — 12. Vö. Murányi Mihály, A vallásosság struktúrájának és funkcióinak változásai. Melléklet a Világosság 1977. januári számához, 21—32. o. —• Tomka Miklós, A vallási kultúra maradványai a vidéki fiatalok körében. Pedagógiai Szemle, XXVII/1. 1977. jan. 10—21. o. —1 13. Tomka Miklós, Az egyházak változó társadalmi szerepe. Szociológia, 1976/2. 235—247. o. — 14. üzenet Isten népéhez, 15. — 15. VI. Pál pápa, Evangelii nuntiandi, 1975. dec. 8. Magyarul: A 2. Vatikáni Zsinat tanítása. Budapest, 1975. 531—532. o. — 16. üzenet Isten népéhez, 17. — 17. Szent Ágoston, Ex enarrationibus in psalmos. CCL 38. 272. (Brev. Rom. Hebd. XIV. per annum Feria III. Mat. 2. lect.) — 18. Max Delespesse, Questa comunitá ehe si chiama Chiesa. (Eredeti címe: Cette communauté qu'on appelle Eglise. 1968.) Milano, 1969. 17. Csanádi Béla A FELTÁMADT KRISZTUS MEGTAPASZTALÁSA A PLÉBÁNIAI KÖZÖSSÉGBEN Az alábbiakban a Krisztus-témakör bizonyos koncentrálására, egyben pasztorális alkalmazására szeretnénk vállalkozni. A Krisztus-esemény legeminensebb, csúcs-mozzanatát emeljük ki, de nem elszigetelt önmagában mutatjuk be a feltámadást, hanem mint az egész keresztény ség, a keresztény hit és élet alapélményét, forrását és foglalatát. így ágyazódott bele egykor a történelembe azzal, hogy egyházat teremtett, és fordítva —, most ez az egyházi közösség képes a feltámadt Krisztus megjelenítésére, hordozására és megtapasztalására a világban. De valóban képes-e? — merülhet fel mindjárt a kételkedő kérdés. S ez már a cím olvasásakor felvetődhetett, mert bizonyos realitások színe előtt elméletinek és feszítetten eszményinek tűnik a címben foglalt állítás. Ezért induljunk ki e realitásokból! Ügy, amint egyház- községeink mindennapi életéből — bizonyos elkerülhetetlen egyszerűsítésben és általánosításban, sőt talán kisarkításában — elénk tárul a kép. Szituáció és a kereszténység örömhíre Egyrészről tény, hogy a papság igyekvése és becsületes helytállása vitathatatlan, sőt az életkort is figyelembe véve ez sokszor erőn felüli odaadással történik. A mögötte levő lelkipásztori elv alapvetően a zsinati „szolgáló egyház” koncepciója, de nem hiányzik sajnos ennek devalválódott formája sem: valamiféle „szolgáltató” (sőt néhol „önfenntartó”) egyház gyakorlata. Pl. hogy mindenütt minden szentmise — az eddigi rend szerint el leqyen végezve; ezért némelyik papra 3—4 mise-mondás terhe jut vasárnaponként (de hétköznap sem ritka — minden tilalom ellenére — a 2—3 mise vállalása, a szolgáltató hívek igénye szerint reggel vagy este stb.). Másrészt ugyané „kiszolgáló" jelleg (a „szolgálat” szerencsétlen értelmezése!) még súlyosabb negatívumokat produkál a szentségek praxisában: előfeltétel nélküli keresztelések, esketések, bérmáltatások stb. Ugyanakkor nem hiányzik az eszmélők- nél az önemésztő gyötrődés, hogy miért sorvadnak, hanyatlónak mégis a dolgok, miért üresednek a padsorok, miért olyan közömbösülő. megfáradt a meglévők hite és vallási élete is. A papság nagy része erre a kérdőiéire a legkézenfekvőbb és magunkat felmentő tényre hivatkozik: a korszellem, a szekularizált világ vallástól elidegenítő hatására. S még azt sem mondhatjuk, hogy alaptalanul. Csak az a baj, hogy megelégszünk ennyi okadatolással, s nem akarjuk mélyebben is elemezni a helyzetet. Belátni, hogy a vallásos magatartások, igények és formák, de az egész egyház életében is egy radikális változásnak, átalakulásnak vagyunk kortársai, sőt aktív, formáló munkatársai. Ezt elfogadva kell kialakítanunk új magatartásunkat, keresnünk az új pasztorációs módszereket (a hagyományosat igénylők szolgálata mellett) — az új világ új kívánalmaira, egy más légkörben felnőtt új nemzedék jelentkező Isten-keresésére. De jól szem előtt tartva azt is, hogy a módszer, eszköz, munka keveset ér, ha a tartalomban, lényegi mondanivalónkban, vagy még helyesebben az adni-va- lónkban, a hozományban nem tudjuk megéreztetni és megmutatni a radikálisan újat, a mindig újat, a páratlanul egyedülállót. Ez a világ számára a legérdekesebb és legfontosabb örömhír: a keresztre feszített és feltámadt Krisztus valósága. A módszer tehát jórészt a múlt századok intézményes vallásosságának, népegyházi struktúrájának megfelelő (pedig a fokozódó paphiány miatt ez már alig tartható!), és tartalmilag sokhelyütt meglehetősen a perifériákon mozgunk. Pedig minden jel szerint újból a leg253
