Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - KÖRKÉP - Krisztus hármas születése
KRISZTUS HÁRMAS SZÜLETÉSE A három karácsonyi mise liturgiája alapján elmélkedjünk Krisztus hármas születéséről: a Fiú örök születéséről a Szentháromság ölést —, Jézus születéséről a történelemben —, és Krisztusi születéséről egyéni életünkben. KRISZTUS SZÜLETÉSE A SZENTFIÁROMSÁGBAN. Az első születésnek a misztériumát a sötét éjszakában ünnepeljük „Így szólt hozzám az Úr: Fiam vagy Te, ma szültelek Téged!” — hirdeti a Zsoltár (2,7). Ez a karácsonyi nyitány Isten Fia rejtett születését tárja elénk. Ha Krisztus születésének mélységes misztériumát valamiképp meg akarjuk érteni, akkor a titkok titkához kell közelítenünk: Isten boldog szentháromsági életének örök áramlásában Isten a Fiúval mint a titokzatos Te-vel találkozik. Amint a földi atya is felismeri fiában az önmagához hasonlót, ebben a megrendítő hasonlóságban felizzik atyai szeretete. Az örök Atya úgy szereti Fiát, hogy azt Személlyé, Valakivé teszi és a köztük fellángoló kölcsönös Szeretet gyümölcse a személyes Szentlélek. Isten így örök fakadásban, belső tevékenységben él. Valami: felfoghatunk ebből a titokból, mert mi is hozzákapcsolódunk a Szentháromság életéhez. Minden teremtett lény annyiban van és annyiban kedves az Atya előtt, amennyiben tükrözi az egyetlen Fiú vonásait. A tudatosan élő, érző, gondolkodó ember — akarva, sőt olykor akaratlanul is — az isten belső örök életét tükrözi a világban. A Krisztushoz való hasonlóság legjobban „a tudatosan élőkben”, a kegyelemmel elárasztott emberben csúcsosodott ki, ezért mondható, hogy az ember a „Szentlélek temploma.” KRISZTUS SZÜLETÉSE A TÖRTÉNELEMBEN. A második karácsonyi mise így kezdődik: „Világosság ragyog ma felettünk, mert Urunk megszületett. Az Ö neve lesz: Csodálatos, Isten, a béke Királya, a jövendő Atyja és országának nem lesz vége.” (Iz 9,2.6.) Isten Fia emberré let; az Időben: Kétezer évvel ezelőtt Betlehem kis városában egy hideg éjszakán. Jászolba fektették, pólyába csavarták, édesanyja megszoptatta. Olyan volt, mint a többi más kicsi, tehetetlen gyermek. Egy parányi élet, aki anyja melegébe kapaszkodik. Nekünk talán a Szentháromság misztériumánál is megrendítőbb és érthetetlenebb titok, hogy a fönséges Isten egészen belemerült a mi emberi gyengeségünkbe és nyomorúságunkba. Jézusnak az életben később sem tulajdonítottak nagy jelentőséget. A mi Istenünk radikálisan kiüresítette magát és mint ember is a legegyszerűbb akart lenni, — kicsi és jelentéktelen, akinek a legcsekélyebb sikerért is vállalni kellett a vádaskodásokat, jótetteiért, és csodáiért pedig kifejezett ellenségeskedéssel fordultak ellene. Ha reálisan nézzük, Krisztus élete kudarcos élet volt. Ezt a kudarcot azonban egyszerűen, mélységes alázattal fogadta. Az emberi egyszerűségnek ezt az alázatát tette meg az „új teremtés” alaptörvényévé. Es ez nekünk, az okosságra, a sikerre, a boldogságra éhezőknek, talán a karácsonyi misztériuma ellentmondásosnak tűnik, pedig annyiszor találkozunk vele életünk Betlehemében. KRISZTUS SZÜLETÉSE MIBENNÜNK. A ragyogóan fényes ünnepi misében újra halljuk az Örömhírt. „Kisded született nekünk, Fiú adatott nekünk, az Ö vállára kerül a hatalom.!” (Iz 9,6) Ennek a születésnek kellene naponta megismétlődnie lelkűnkben, együtt kellene élnünk Krisztussal. Ö legyen az igazi társunk, magányunk eloszlatója, mindiq meqtapasztal- ható boldogságunk. Karácsonyi megfogalmazásban kereszténynek lenni annyit jelent, mint eggyé lenni Krisztussal, amint az egyházatya mondja: „Isten emberré lett, hogy az ember megistenüljön.” — A megtestesülés érzületét az isteni önkiüresítés fejezi ki legjobban. Minden keresztény életében van olyan időszak, amikor szembesül az önkiüresítés, az alázat körülményeivel. Ilyenkor dönt igazán léte felől. Az igazi keresztény magárahagyottan, védtelenül is képes adni magát Krisztusnak és ebben az önkiüresítésben kitartani egy életen át. Annyiban valósítjuk meg tehát a karácsonyi Krisztus lelkületét, amennyiben kilépünk önmagunkból és átadjuk az önzetlen szolgálatra. Jézus az ítéletben nem önmagát fogja számonkérni tőlünk, hanem embertársunk arcával tekint felénk, embertársunkkal szembesít, amikor az örök döntésre kerül a sor. Ez azért van, mert a mennyei Atya minden emberben Fiát látja és annyiban kíván minket belső életébe bevonni, amennyiben mi is felismertük örök Fiát, a megtestesült Krisztust a történelemben és szeretetünkkel tudjuk magunkon mindjobban kirajzolni Isten arcát, hogy egykor minket is meghívjon az Atya a boldog karácsony örökkévaló ünneplésére. (Johannes Tauler nyomán: Sz. M.) 245
