Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - KÖRKÉP - Komesz Mátyás: Testvériségünk Jézus Krisztusban
figyelemre méltó Jézus reális szemlélete, mellyel helyesen látja saját léthelyzetét (,,Én és az Atya egy vagyunk” — Jn 10,30) de „az Atya nagyobb nálam” (Jn 14,28). „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók elvetik és megölik, de harmadnapra föltárnád” (Mk 8,31), biztosan ismeri fel élet-feladatát: „Mindent átadott nekem Atyám,... az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni” (Mt 11,27). „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy üdvösséget szerezzen a világnak" (Jn 3,17). „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). „Az Emberfiát a főpapok és az írástudók kezébe adják. Azok halálra ítélik és kiszolgáltatják a pogányoknak, akik kigúnyolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltárnád” (Mk 10,33 skk). Jézus a nagy távlatokban is tisztán látja lehetőségeit: „Ámen, ámen, mondom nektek: a Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát” — (Jn 5,19 skk); összhangban azzal, hogy „Én kaptam minden hatalmat égen és földön” (Mt 28,18). Az Atyához eljutás végrehajtásában kiemeljük Jézusnak az emberek iránt! szerétét. Naphosszat gyógyítja a beteg rászorulókat (Mk 1,40—45; 2,1—3, 13—14 stb.); fáradhatatlanul tájékoztatja az embereket életük alapvető kérdéseiről, az üdvösségről (lásd az evangéliumokat); sohasem engedi, hogy pusztán előírások miatt emberi sorsok kárt szenvedjenek (Mk 2,23 skk; 3,1—6 stb.); semmiféle áldozattól nem riad vissza, ha ezzel segíteni tud másokon (Mk 8,34; Lk 9,57 skk stb.), amit tudatosan vállalt életáldozattal koronáz (Jn 15,13). Ezeket a vonásokat, és még mindazt, amivel megvalósult Jézus Atyához-eljutása, Jézus engedelmességében foglalnánk össze, amit a Lukács evangélium első és utolsó „Jézus-szava” hangsúlyoz (Lk 2,49; 23,46), a Filippi levél Krisztus-himnusza állít középpontba (Fii 2,8), a Zsidókhoz írt levél pedig ontológiai és történelmi dimenzióban fejez ki (Zsid 5,8 skk), és Jézus egész küldetését összefoglalja a 39. zsoltár szavaival: „Itt jövök, Istenem, hogy akaratodat megtegyem, amint a könyvtekercsben írva áll” (Zsid 10,7 — Zsolt 39,9). Ha Jézus életét az EMBER IRÁNYÁBAN tanulmányozzuk, kiindulásunk itt is ugyanaz, mint az Atya irányában volt: Jézus Isten megtestesült Fia. Ebben az irányban azonban ennek a ténynek már az az oldala kerül előtérbe, amit Pál apostol így fogalmaz meg: „Ő az elsőszülött sok testvér között” (Róm 8,29). Ez a testvériség áll előttünk már mindjárt a teremtésben. Hogyan? Technikai kifejezéssel így mondhatjuk: Jézus az ember „prototípusa”, hiszen „ő minden teremtmény elsőszülötte . .. Isten benne teremtett mindent. . . Ő előbb van mindennél” (Kol 1,15—17). A „prototípus” szóból azonnal világossá válik az is, hogy a mi krisztusi életünk számára a „prototípus” tennivalót jelöl, mivel a teremtés a teremtmények munkájával folytatódik és jut el a beteljesedésre, „amíg mindnyájan el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére és meglett emberré nem leszünk, Krisztus teljességének mértékében" (Ef 4,13). Fontos továbbá észrevenni, hogy Jézus teremtő is (mint Isten Fia) és teremtmény is (mint ember) egyszemélyben. Ennek mélységeibe itt nem vagyunk képesek behatolni, viszont rámutathatunk a Krisztus-valóság dialektikus jellegére. A testvériség egy másik oldalát világítja meg számunkra a megtestesülés: a szolidaritás vállalását. „Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte" (Jn 3,16). Isten egészen „isteni” módon vállalt szolidaritást az emberrel: testvérünk lett az Isten Fia. Ha hozzávesszük, hogy a megtestesüléssel vált lehetővé a kinyilatkoztatás beteljesítése (Zsid 1,1 skk; Kol 1,15 skk stb.) is, eléggé rámutattunk Isten szolidaritásvállalásának „szélességére és hosszúságára” (Róm 11,33—36; Ef 3,18). Krisztus velünk szolidáris lelkületéből következik, hogy nem egyedül akar eljutni az Atyához, hanem éppen azért teszi, hogy minden ember az Atyára irányuljon, és eljusson hozzá. Ez jelenti számunkra a megváltást. A testvériség megvalósulására Szent Pál szavai mutatnak rá legvilágosabban: „Ha Krisztussal meghaltunk, vele együtt élni is fogunk” (Róm 6,8). A megváltásnak óriási ára volt (1 Pt 1,19; iKor 6,20): Jézus feláldozta magát értünk. Ebből megértjük, hogy a szolidaritás (közösségvállalás) és az áldozatvállalás elválaszthatatlanul összetartoznak. Jézus önfeláldozását nem csupán a kereszthalál vállalásában kell meglátnunk. Isten Fia részéről ez a megtestesülésben kezdődik, amelyben Isten Fia „kiüresítette” önmagát, hogy emberré lehessen (Fii 2,5 skk). Folytatódik az igénytelen élet vállalásával (Mt 8,20; Mk 10,45). Fölveszi a küzdelmet az ellenszegüléssel már családja körében (Mt 13,57), majd tanítványai értetlenségével (Mt 17,17: Mk 4,13; Jn 20,24 skk stb.) és az életére törő ellenfelekkel szemben (Mk 12,13 skk; Jn 8—10; Mt 23 stb.). Komoly munkát végez küldetésének teljesítésében, betegeket gyógyít, fáradságot nem ismerve naphosszat tanít, végül vállalja az elfogatást, a kigúnyolást, és a fizikai megsemmisítést. Mindezek után isteni erejével feltámad, amivel egyrészt hitelesíti önfeláldozását, másrészt bizonyítja megváltása sikerét, és kinyilatkoztatja a megváltás utáni végső sorsunkat. — De ezzel még nem ért véget Jézus szerepe a megváltás isteni művében. Mindezek történeti folytatása az, hogy Jézus bennünk él. Ennek közösségi megvalósításához közösségi valóságot vesz igénybe: az egyházat. Az egyház közössége fogja fel és adja tovább Jézus kinyilatkoztatását; az egyház szentségei gazdagítják bennünk az isteni életet; az egy243
