Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - KÖRKÉP - Goják János: Krisztus megélése a közösségben
törekedtek. A Krisztus követés középkorvégi eszménye sok tényező hatosára alakult ki. Olyan világlátás áll mögötte, amely a hagyományos dualisztikus szemlélet alapján a világot a kísértés helyének, a Sátán csapdájának tekintette. Következőleg az volt a helyes e szerint a szemlélet szerint, hogyha az ember hátat fordít a világnak és elzárkózik előle. Ezt tükrözi Szent Bonaventura 1260 táján írott levele, az Epistola de imitaíione Christi. A rövid írás Jézus követendő tulajdonságait sorolja fel. Mély alázatosságát, teljes szegénységét, tökéletes szeretetét, mérhetetlen türelmét és csodálatos engedelmességét. Hasonló szellemben fogant Kempis Tamás: Krisztus követése is. Ez a sokat olvasott mű (95 nyelven 3000 kiadást ért meg) napjainkig hatott a hivő keresztények lelkiségére. Az 1426 előtt keletkezett írás az erényes életre és az igazi jámborságra tanítja olvasóit. A cél a tökéletes egyesülés Istennel. Ezt a szerző a befelé fordulással, a világ megvetésével, az erények gyakorlásával, a keresztjét hordozó üdvözítő követésével tartja elérhetőnek. A közösségnek, legyen az egyházi vagy világi, ebben a szemléletben alig van helye. Az egyetlen gond az elkülönült egyén üdvössége. Igaz ugyan, hogy a középkor vallásos eszményeit főleg szerzetesek írásaiból ismerjük, következőleg a jellegzetesen szerzetesi aszkézis nyer kifejezést az említett munkában. Ha ez így is van, akkor is a kor lelkiségének hiteles tanújaként tekinthetjük az idézett és a hozzájuk hasonló írásokat. Hiszen a keresztény életeszmény kohói akkor nyilvánvalóan a szerzetesházak voltak és az írások és eszmék kisugárzása messze túl ért a kolostorok falain s hatással volt későbbi nemzedékek lelkivilágára is. Korunk Krisztus-eszménye Korunk emberének érzésvilága, világlátása sok tekintetben messze esik a középkorvég emberének világszemléletétől. Egymásra utaltságunk, egymástól való függésünk eddig soha nem látott mértékben tudatosult bennünk. Egyre világosabban látjuk, hogy tekintettel kell lennünk egymásra és hogy megértéssel és összefogással tudjuk csak biztosítani közös és egyetlen jövendőnket. Ma már tudjuk, hogy senki sem lehet közömbös a másik, a közösség dolgai iránt. S úgy érezzük, csak azt lehet emberszámba venni, aki vállalja a közösségben ráeső feladatot, aki fáradozik a közösség javán s nem húzódik vissza elefántcsonttornyába. Ma azért igyekszünk kiművelni önmagunkat, azért akarjuk kibontakoztatni képességeinket, személyiségünket, hogy fokozottabban szolgálhassuk a közösséget. Korunk embereszménye a közösségi ember. A keresztényekben is ugyanez az életérzés, ez a szemléletmód él. Hiszen Isten népe sem más csillagzat alatt vagy más égtájon vándorol. Egészen természetes tehát, hogy korunk érzésvilága kihat Krisztus-eszményünkre. A korunkat tükröző, most formálódó Krisztus-képben a másokért önmagát szeretetből odaadó Krisztus áll a középpontban; az, aki a megtestesüléskor kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Amikor is a szeretet legnagyobb gesztusával életét adta azokért, akiket szeret. Éppen azért, mivel ilyennek látjuk őt, Krisztus követése korunk látásmódja szerint nem abban áll, hogy hátat fordítunk a világnak, elzárkózva annak gondjai elől, miként ezt például Kempis Tamás kívánja, hanem abban, hogy életünket mások szolgálatába állítjuk. Ma a Krisztus követés csúcsának tekintjük a mások javáért áldozatot is vállaló szolgálatot. Annyira így látjuk ezt, hogy a mások szolgálatában, a szeretetnek tettekre váltásában látjuk az üdvösségnek azt az egyetemes útját, amely egyformán nyitva áll minden ember előtt. Azért tartjuk üdvösségtermőnek az áldozatos szeretet életformáját, mert az Jézus Krisztust mintázza. A másik oldalról viszont, amikor a felebarátot szolgáljuk, Jézus Krisztust szolgáljuk. A másik ember iránti szeretetünk tettekben történő realizálása istensze- retetünknek is igazolása. így mondja ezt már Szent János. Éppen ezért nem lehet különválasztani Isten- és emberszeretetünket. Karl Rahner szerint az, aki még nem találkozott a történelmi Krisztussal, következésképpen képtelen hittel átölelni őt, megtalálhatja őt felebarátjában, akiben mintegy anonim módon maga Krisztus lép elénk. így azután már mindenki képes lesz szeretni őt is. Amikor a felebarátot szeretjük, szolgáljuk, Krisztust szeretjük és szolgáljuk. Ő így mondta: „Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, akik az én testvéreim, azt nekem tettétek.” (Mt 25,40) Jézus Krisztus egészen sajátos módon azonosítja magát a legkisebbekkel, az éhezőkkel, a szegényekkel, a bebörtönzöttekkel, a betegekkel (vö.: Rahner, 303.). 239
