Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A jövő egyházának körvonalai
közösséggel, másként semmi biztosítékunk nincs arra, hogy ne váljanak szektássá. A jól rendezett kisközösségek „alulról építik" az egyházat, hivatásuk a kereszténység személyes áthagyományozása, mert a jövőben ezt nem fog sikerülni hatalmi szóval vagy adminisztrációval megvalósítani. A kereszténységet — úgy, mint kezdetben — csak a közösségek élete és tanúságtétele viszi tovább. Számítanunk kell arra, hogy a jövő egyháza kisebbségben és szétszórtságban él. A jövőben csak azok ismerik meg, teszik öntudatossá, őrzik meg és fejlesztik tovább hitüket, akik belső indítékból rátalálnak önmagukra, és elég bátrak lesznek ahhoz, hogy többek legyenek, mint a „társadalom terméke”. „Az egyház a diaszpóra egyháza lesz" — írja Marcel Légaut a kiegyensúlyozott lelkiségű, bölcs élettapasztalatokban gazdag gondolkodó (Mutation de l’Église et conversion personelle, Paris, 1975, német fordításban: Die Kirche, meine Mutter und mein Kreuz, Herder, 1975. 58.). I égaut a lelki kérdések iránti közömbösségben látja a hit legfőbb veszélyét, — amelyet a kényelem és középszerűség táplál. Ez eltompítja a lelki fogékonyságot, felületessé tesz és akadályozza a hit kibontakozását. Az ilyen elpolgáriasult lelki sivatagban élő keresztényeknek le kell küzdeniök a távolságot ahhoz, hogy hasonló gondolkozásúakkal találkozhassanak és egymásban erősítsék a hitet és hűséget. „Kisebbségi helyzetünket” úgy kell elfogadnunk, mint egyfajta kiválasztottságot, ami éppen ezért nem tesz beképzeltté, hanem arra ösztönöz, hogy Isten kegyelmét közvetítsük környezetünk és az egész világ számára. Ide kívánkozik az 1977. évi V. Általános püspöki szinóduson elhangzott néhány jelentősebb utalás, illetőleg megállapítás a kisközösségekről. A kisközösségeknek a katekézisben az emberi személy méltósága alakításában és az egyház világra nyitottságában egyre fontosabb szerepük lesz a jövőben. A Latinamerikai Püspöki Konferencia (CELAM) általános titkára, Lopez Trujillo bogotai püspök mondja: „Arra törekszünk, hogy egyre elevenebb és felelősségteljesebb egyház- községeket hozzunk létre. Olyanokat, amelyek elkötelezettséget vállalnak az emberiség jövőjéért és mindjobban kifejlesztik a közös felelősségérzetet. Az egyházi kisközösségeket nem valami lelkipásztori stratégiának kell tekinteni, hanem úgy, mint az egyház titka megélésének egyik módját.” (Katholische Presse-Agentur, 1977. okt. 14.) Aloisio Lorscheider brazil bíboros így foglalta össze a világ katekézis jelenlegi helyzetét: „Számos felszólalás tanúsítja, hogy a katekézis klasszikus formái mellett (család, plébánia, iskola) világszerte szükség van a katekézis új helyeire is. Ilyenek a családok közösségei, az egyházon belüli kisközösségek, amelyek különösképpen segítenek abban, hogy a keresztényeket nagyobb öntudatra neveljék és így képessé legyenek arra, hogy saját erejükből eljussanak az igazi emberi fejlődés útjára.” (i. m. okt. 10. és a záródokument 8. pontja.) Lékai László bíboros a „házi katekézis” mélyebb és alaposabb előkészítését igényli. A „házi katekézis” a családon belüli hitoktatást és hitéletet jelenti, (i. m. okt. 7.) Degenhardt padenborni érsek szerint az egyházi kisközösségek virágzása abban áll, hogy a maguk sajátos környezetében a hitet elevenné és tevékennyé tudják tenni. Különösen jó segítséget nyújtanak a paphiánnyal küzdő vidékek lelkipásztori munkájában. Az azonban lényeges és szemmel tartandó, hogy ezek a kisközösségek állandó kapcsolatban legyenek a tanító hivatallal és az összegyházzal (i. m. okt. 5.). Höffner bíboros a kérdést röviden így foglalja össze: „A család, a csoport-katekézis, és a kisközösség keretein belül újjászületik Krisztusnak és egyházának igazi közösségi élménye!” (i. m. okt. 7.) Az egyház belülről újul meg Az egyház legyen képes mindig a megújulásra. (Ecclesia semper reformanda!) A megújulás nem jöhet parancsszóra, kényszerre, hanem belső igényből kell fakadnia, ami végül is az egyes ember lelki világában születik meg. A hit megújulásáról van szó, a hit pedig — amellett, hogy Isten ajándéka — személyes elkötelezettség is. Az egyház fennmaradásába vetett hit nem ragaszkodhat túlhaladott struktúrákhoz, hanem az eredeti lényeghez és annak kibontakozásához. „Csak belülről változhat meg az egyház és belülről kell mindig újból megtérnie!" (M. Légaut: i. m. 37.) Ez a megújulás hosszú és csendes előkészületet igényel, látványosság és feltűnés nélküli fáradozást. Távlatot és mélységet nyer, ha az egyház történetébe állítva szemléljük és hajtjuk végre. Olyan korszak után, amelyben a kereszténység jó ideig családi vagy nemzeti örökség volt, a ma embere valódi emberi mélységet és lelki értékeket vár, nem külsőségeket, megszokott sablonokat. „A következő korban csak olyan keresztények állhatják meg helyüket, akik hitüknek határozott, személyes jelleget adnak" (M. Légaut: i. m. 40.). Az új idők új követelményeket támasztanak, magasabb igényekkel lépnek fel, ám ugyanakkor bőségesebb termést is ígérnek: öntudatosabb, meggyőződésesebb, valódibb hitet, amely átfogja az egész emberi életet. Egyre nehezebb, 19
