Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Kocsis Elemér: Ökumenikus krisztológia
b) A krisztológiai tantipusok egybehangolása. Igen jelentős munkát ad az ökumenikus krisztológiai törekvéseknek a különböző krisztológiai tantípusok egybehangolása. Ezek nemcsak a különböző egyházakra jellemzőek, hanem egy egyházon belül is többféle tantípus fordulhat elő. Ezek között legáltalánosabban elterjedt a metafizikai krisztológia. Ezt a tantípust az óegyház krisztológiai dogmájában találjuk, úgy amint az első ökumenikus zsinatok hitvallásaiban rögzítették. Jellemző vonása, hogy Krisztus személyének lényege után kutat és Krisztusnak a Szentháromság másik két személyéhez való viszonyát keresi, valamint azt, hogy miként viszonylik Krisztusban az isteni és emberi természet egymáshoz. A praeexistens krisztológia alapjait János evangéliumában, Pál leveleiben és a Zsidókhoz írt levélben találjuk, főként a krisztológiai summáriumok formájában. Ezt a tantípust Krisztus útjának mindenségtörténeti távlatai érdeklik. A keleti egyházak krisztológiájában, valamint a kijelentéstörténetileg orientálódó krisztológiai iskolákban nyer nagy teret. A históriai krisztológia tantípusa főleg a modern Jézus-kutatás nyomán alakult ki. Erre jellemző, hogy a hangsúlyt a történeti Jézus személyére helyezi és a modern történettudomány eszközeivel igyekszik megközelíteni és verifikálni, hitelessé és a modern ember számára elfogadhatóvá tenni alakját, tetteit és üzenetét. Napjainkban kialakulóban van egy olyan krisztológia, amely a Krisztus-esemény teljes gazdagságát igyekszik kibontakoztatni oly módon, hogy munkája érdekében felhasználja a különböző tantípusok eredményeit. Meggyőződésem szerint az ökumenikus krisztológiának Krisztus teljes gazdagságából és a teljes egyház spiritualitásából kell merítenie. Ezt az új krisztológiát pléroiorikus krisztológiának nevezhetjük. Ez méltó Jézus Krisztushoz, hiszen tetszett, hogy „benne lakozzék az egész teljesség" (Kol 1:19). Kísérlet a pléroiorikus krisztológia felvázolásához a) Isten egyszülött Fia, az örök Ige. A praeexistencia problémája a krisztológiában szoros kapcsolatban van az ember Jézus istenségével, másrészt üdvösségünkkel. Tehát trinitás- teológiai és szoteriológiai szempontok is segítik Krisztus földi útja előtti lényének és munkájának megragadását és hitvalló megfogalmazását. Az ősegyház hitében Jézus pályáját a kezdettől az eschatonig átfogó hitvallások (Fii 2:5—11; Zsid 1:1—14), a Krisztushoz szóló imádságok, János evangéliuma Jézusának önértelmezése (Jn 8:58) jelzik meglétét. E hitvallások mögött az a teológiai tendencia áll, hogy Krisztus valóságának hatósugarát visszafelé és előre kiterjesszék az isteni örökkévalóságba. A praeexistencia gondolatában a hangsúly Krisztus univerzális jelenlétén van. Jézus Krisztus az egész emberiségnek és az egész világnak a teremtéstől kezdve jelenvaló. Ű a teremtés közlője, az örök Ige, Isten beszédének a szólója, Isten titkainak egyedüli ismerője (Mt 11:27 k.). De mit tudunk mondani Krisztus reális, pontosabban szólva, perszonális jelenlétéről. Hisz- szük, hogy Isten jelenléte az Ige és Szentlélek által mindig krisztusszerű, krisztológiai jellegű. Isten jelenléte nemcsak szó, hanem hatalom. Krisztus nemcsak a róla szóló kerygmában van jelen, hanem ott és ahol kegyelméből neki tetszik: Ubi et quando visum est a Deo. Krisztus örök és állandó személyes jelenlétének hitvallására vezethetők vissza az ún. „anonim hitről” szóló teológiai gondolatok is. b) Isten testet öltése Krisztusban. Amikor Istennek Krisztusban való testet öltéséről beszélünk, állandóan ott van a kérdés, hogy Krisztus milyen értelemben Isten és milyen értelemben ember. A kalcedóni dogma 451-ben, másfél ezer éve meghatározta ennek a kérdésnek a válaszát, amikor kimondta, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, akiben a két természet elválaszthatatlanul és eiegyítetlenül együtt van. Ez az utánozhatatlan finomsággal készített fogalmazás — amely a természet (natura) fogalmának ontológiai kiaknázásán épül — azért vált napjainkban nehezen érthetővé, mert a természet fogalma ma valami egészen általánosat, valamely fajtát meghatározó tulajdonságot jelent. Nyilvánvaló, hogy Krisztus nem isteni lények természetét, hanem a bibliai kijelentés Istenének természetét, és nem általában az emberek természetét, hanem az emberséget, az emberi mivoltot örökölte, ezt a páratlan specifikumot. A két természetről szóló tanítás mögött az a teológiai tendencia áll, hogy az emberi természetnek az istenihez való felvételével olyan esemény történt, ami ezentúl hatással van Istennek minden emberhez való viszonyára. H. Ott baseli teológus a természet-ontológia helyett personális-ontológiát javasol, hogy a mai ember számára érthetővé legyen az a teológiai szándék, amit régen Krisztus kettős természetéről szóló tannal fejeztek ki.3 A personális-ontológia szerint kifejtve a kérdést, Isten nem az emberi természetet, hanem az emberséget veszi fel. Az emberség, emberi mivoltunk lényege: az emberi szükség, öröm, emberi igénybevétel, embervoltunkból adódó kérdések, kétségek és kétértel212
