Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus valóságos Isten és valóságos ember
A krisztológia ilyen kérdés előtt áll: Jézus emberi személye nyilatkoztatja-e ki nekünk Istent, mint személyt vagy maga a második isteni személy-e az, aki Jézus emberségében kinyilatkoztatja magát? A vitának teljesen új fordulatot adott Bultmann, aki végeredményben Jézus Krisztus helyére az egyházi kerygmát állította. A kerygma az apostolok hitének az összefoglalása, mégpedig koruk mitológiai nyelvén. Bultmann ki is jelenti: Hogy Jézus milyen volta léte mélyén, azt nem tudom és nem is akarom tudni” (Zur Frage der Christologie, 101). Érthető, hogy ilyen beállításban a kalkedoni dogmának nem sok jelentősége van. Ettől kezdve a protestáns teológiában is megindult a vita arról, hogy Krisztus kilétét és jelentőségét ezen az alapon meg lehet-e magyarázni. Ezekre itt nem térünk ki, hiszen a teológiai nézeteknek ott is széles skálája alakult ki. Inkább hivatkozunk Karl Barth véleményére, aki az alulról kiinduló krisztológiát olyan erőfeszítéshez hasonlította, mint ha valaki egy álló tavat kézipumpával 3000 méter magasra akarna felnyomni, hogy aztán abból a Krisztus esemény energiája megszülessék. Vagy hivatkozunk Pannenberg megállapításaira, hogy a történeti Jézust nem szabad a kerygmával kijátszani. Ha a preegzisztencia csak a kerygma megállapítása, és ha Jézus csak a kerygmában támad fel, vagyis csak a hitnek ad megváltó erőt, akkor az egyház kerygmája lép Jézus helyére. Továbbá kérdéses marad az istenség és az emberség egy személyben való egysége, s nem lehet megmagyarázni azt a biblikus kérdést sem, hogy milyen értelemben azonos és különböző a földi Jézus és a Szentlélek által jelenlevő feltámadt Krisztus. Mint ahogy Schlier megállapítja (Die Zeit der Kirche, 1958. 230), számunkra nem közömbös, hogy az új kegyelmi rend testi realitásban van-e jelen, vagy csak az új rend kerygmatikus proklamációjában. A következőkben kimondottan csak katolikus szerzőkkel kívánunk foglalkozni. Nagy részük arra törekszik, hogy Jézus istenemberi alakját jobban beállítsa a mai tudományos világképbe. A terminológia azonban különbözik náluk. Kari Rahnernél pl. az alulról kiinduló krisztológia feltételezi a felülről kiindulót is, viszont Kiingnél ez az utóbbi már csak puszta lehetőség az alulról vette krisztológia mellett. Már Teilhard de Chardin igyekezett a megváltó Krisztust beilleszteni az evolutív világképbe. Ennek teológiaíbb megfogalmazást adott K. Rahner, a maga transzcendentális krisztológiájában. Az ember a lét, a tudás és a cselekvés rendjében megéli a maga szegénységét, kötöttségét, végességét, de megéli azt is, hogy minden irányban rámutat, ráirányul (Verwiesenheit) a teljesség titkára. Ha mármost Isten ezt az emberi természetet felveszi, az tulajdonképpen oda érkezik, ahol mindig is úton volt. Ezért az emberrélevés az emberi valóság lényegi kialakulásának egyszeri és legmagasabb esete. Krisztusnak, mint az üdvösség abszolút közvetítőjének az eszméje tehát az ember transzcendentális struktúrájának tárgyi ellenpólusa (Schriften zur Theol. Bd. I, 227; Bd. IV. 140 kk). Rahner tehát az emberit és az istenit nem elvontan tekinti, hanem konkrétan megnevezi. Krisztus az ember üdvössége és antropológiai teljessége. Ez a magyarázat jó arra, hogy valamit megsejtsünk a természetes és a természetfölötti rend végső egybecsengéséről, de a teológusok megjegyzik, hogy Krisztus misztériumának kifejtéséhez kevés. — W. Kasper pl. ilyen kérdéseket tesz fel: Hogyan lehet a transzcendentalitást és a konkrét történetet kapcsolatba hozni? Ügy látszik, hogy itt a Krisztus eseményből, a történetből metafizika lesz. Alapjában egy idealista gondolatmenettel állunk szemben, ahol a lét és a tudat eggyé válik. A történelem a reflexióba soha bele nem foglalható konkretizálás és meghatározottság, ezért az soha nem vezethető le általános elvekből (Grundfragen der Christologie heute-ben, 1975. 156. kk). A Szentírás adottságait sem elégíti ki. A földi Jézus központi kijelentése ugyanis az, hogy őt az Atya küldte, ő az Atya ajándéka, s majd az Atyához megy. Az alulról fölfelé kiinduló krisztológia éppen ennél az Atya-Fiú kapcsolatnál nem tud kikötni. Azután az antropológiai teljességből nem következik a Lélek kiáradása sem. Arra tehát jó, hogy rokonszenvessé tegye a megtestesülés dogmáját, de a hiposztatikus egység megvilágításához kevés. Az utóbbi években alábbhagyott az a törekvés, hogy Krisztus misztériumát beillesszék a tudományos világképbe. Inkább az ő konkrét történeti alakja lett a krisztológia tárgya. Ennek oka az, hogy az emberi élet negatív szempontjai újra erőteljesen jelentkeznek. Lelohadt a föltétien szellemi haladásba vetett optimizmus. A szenvedés és a halál kérdését semmivel sem tudtuk előbbre vinni. Egyre többen érzik, hogy az igazságosság, a szeretet, az üdvösség minden emberi erőlködés mellett is csak felsőbb ajándék lehet. S végül látjuk azt is, hogy Jézust bármilyen nagy metafizikai összefüggésbe állítjuk bele, a keret mindig kicsi lesz ahhoz, hogy igazi alakját befogadja. Ezért Küng, Schillebeeckx, Kasper a történelmi tapasztalásból indulnak ki és úgy próbálják Jézus titkát megvilágítani. Egzegétikai alapon állva az egyest, a különlegest hangoztatják, vagyis azt, ami az általános sémát széttöri. A földi Jézus ábrázolását illetően van 203
