Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A Jézus-kérdés és korunk filozófiai gondolkodása
Minden kijelentése az eszkhata, a végidők előkészítésére irányul. Az apokaliptikus áttörésre való tekintettel etikája és morálja is átmeneti jellegű. A messiási címet nem utasítja vissza minden további nélkül; a szeretet hirdetése nem azonos a harcról való lemondással. A Jézus hirdette szeretet az új aión, az új örökkévalóság magatartásmódja. A pénzváltók kiűzése, a gonoszok elítélése nem vall vékonydongájú, erőtlen ellenség-szeretetre. A kereszthalál nem jámbor és szelíd áldozatosság gyümölcse, hanem katasztrófa: a lázadó szeretet fizetsége. Jézus országa túlontúl szemben állt a zsidók és rómaiak országával. A kereszt nem áldozat, Jézus nem „géhás tisztként" halt meg, aki elszámolt Istennel, hanem lázadóként.12 Jézus feltámadása egyedülálló jelenség a vallástörténetben, a világ párját ritkító apokaliptikus átalakulásáról pedig még csak említés sem történik a Szentíráson kívül (1504.). Feltámadás, mennybemenetel, úrjövet: a vágy misztériumai, a bennük megfogalmazódó második eszkatológia az első keresztény közösségek tudatának gyújtóanyaga. Visszaemlékezésük Jézusra, egybeolvad második eljövetelének várásával. A Szentlélek, a Paraklétosz nem akármily vigasztaló jelenléte Krisztus eljöveteléig. „A Szentlélek eljövetele bizonyul csak igazán a Fiú első eljövetelének, minélfogva más, most már végleges alakban mutatkozik meg Jézus mivolta a Paraklétosz-hivők számára. Nem az újszövetségi, hanem ez a Jézus mondja ki legelőször a valóban megváltó szót, és ezzel együtt az Országban kikerülhetetlenül bekövetkező világfordulatot” (1502.). E közösség tudatában az Emberfia utópiája mérhetetlenül túlszárnyalja a puszta utópiát: jelenné változik. „Az ég miszticizmusa a Fiú misztikája lesz, Isten dicsősége pedig a megváltottak gyülekezetének dicsőségeként fog ragyogni” (1504.). A Jézus-várás „honvágya" a történelem leghatalmasabb mozgató erejének bizonyul, a történelem célja pedig az Ország „végállapota” lesz. Jézus lázadó töltete nemcsak a messiási cím megkövetelésében, és az ezzel kapcsolatos dicsőségben és hatalomban nyilvánul meg, hanem abban is, ahogyan a kicsinyek, gyöngék, szelídek és alázatosak mellé áll. „Uralkodókat taszít le trónjukról, de fölemeli az alázatosokat" — £. Bloch számára nem allegória. Megfordítják a táblákat. Utolsókból elsők, elsőkből utolsók lesznek. Csak kontárok egyszerűsítik le a szavakat a társadalmi forradalom követelményére. Jézus feltárja a mindenség végzetes állapotát: gyökerekig hatoló átalakulást hirdet, mely nélkül sosem lesz üdve e világnak. A megterhelteknek és elfáradottaknak hirdetett evangélium nem a kereszt; ebből éppen elegük van úgyis. Jézus keresztje nem páli értelemben vett engesztelő áldozat, hanem katasztrófa. A reménység filozófusa hangsúlyozza, hogy az eszkatológiai kijelentések a leghitelesebb evangéliumi részek. Ez nem egyszerű adalék, mellyel hozzá kíván járulni a történetkritikai módszerhez, hanem hermeneutikus elv: Jézus-értelmezése tudatosan szakít a teológiai kifejtéssel. A dolog lényege az eszkatológikus, de egyáltalán nem másvilági ország; a szere- tetparancs az új aión, a végleges örökkévalóság törvénye. Jézus szeretete nem introvertált rezignáció, ő nem hirdet lemondást a harcról. Ha viszont az eszkatológikus remény foglalja el az első helyet, melyet a reális utópia etikájaként követ a szeretet, akkor a hitnek is más értelmet kell tulajdonítani. E. Bloch szerint Jézus nemcsak fölülmúlta a régi Jahveh-hitet, hanem annyira emberivé teszi Istent, mint amennyire istenivé az embert. A „seus abscon- ditus” feltárt arca az új ember: „Miközben Jézusban mint Jahveh közvetítőjében hisznek, Jézus közelebb kerül hozzájuk Istennél — majdnemhogy félretolja Öt. Az isteni küldött küldővé válik: »én és az atya egy vagyunk«, »aki engem lát, látja az atyát«”12 (1493.). Bár E. Bloch nem veti el Hegel, Feuerbach, Marx és Engels örökségét, Jézus-értelmezése mégis túlszárnyalja Jézus-képüket. Az ő Jézusa csakugyan hozzájárul „az elhajított emberiség elveszett méltóságának” (Flegel) visszaszerzéséhez: a lázadó Jézus emlékét és az ebből fakadó eszkatológikus robbanóanyagot az egyházi szervezet kétezer esztendős harmonizáló kísérletei sem bírták teljesen kitörölni az emberek tudatából. Élesebb hangot üt meg M. HORKHEIMER. Sokat idézett formulája: „Sehnsucht nach dem ganz Anderen” nem megbékélés a fennálló vallásokkal, sem beletörődés a dolgok kikerülhetetlen menetébe.13 A fordítottja igaz: „Aki olvassa az evangéliumot és nem veszi észre, hogy Jézus mai képviselői ellenében halt meg, az nem tud olvasni”.14 Ugyanakkor kijelenti, hogy ha nem lenne az egyház sikeres szervezet (successful organisation), akkor minden valószínűség szerint teljes feledésbe merült volna Jézus emlékezete: „Országa nem lenne ebből a világból. De ki tudja, hogy mi lenne jobb” (96). Meggyőződése, hogy a világon berendezkedő valamennyi vallás pragmatikus-opportunus célokból megalkuszik a társadalmi realitással. „Az egyháznak évszázadok alatt sikerült kompenzálnia azt a kárt, amit a próféták és a Názáreti mint példakép okozhatott volna a társadalomnak. Miközben az egyház kisajátította e veszedelmes tanítás emlékezetét, megóvta az embereket attól, hogy netán kövessék ... Az egykor kereszténynek nevezett társadalom annyira eltompult már, hogy még a próféták élményei sem kavarják föl” (192.). 198
