Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Az Istenről való tanúságtétel "módszere" - és Jézus
működését (2Kor 11,31; 12,7—10; Rém 8,22—28); nem kell aggódnia, mert a Lélek majd —• gyengesége ellenére is — ajkára adja a szót (Mt 6,33—34; Mt 10,20; Lk 12,12); és megtörténhet, hogy mások „jótettei láttán magasztalják Istent" (1 Pt 2,12). — A Nemzetközi Teológiai Bizottságnak a papságról Irt összefoglaló tanulmányában olvassuk: „Végső soron a tanúságtétel kritériuma nem lélektani, a döntő sugárzás nem a természetes adományoktól, nem is a tisztán testvéri erényektől függ, hanem a valóban krisztusi alázattól, amelynek következtében a papon minden pillanatban akadálytalanul áthatolhat az isteni Lélek tevékenysége. Ezzel az öntudatlan transzparenciával tudja majd gyakorlatilag állandóan közvetíteni Isten áldását népének” (3,151). —■ — AZ IMÁDSÁGBAN. Az Istennel, az ö akaratával való egyesülés útján pótolhatatlan szerepe van az imádságnak. — Jézus 30 évig az Atya csendjében élt Názáretben, távol az aktív, „apostoli" élettől. Nyilvános működése előtt mégis szükségesnek tartotta további 40 nap teljes csendjét. Működése közben is újra meg újra elvonult, hogy imádkozzék, noha a teendők, a betegek, a szavát hallani akarók várták rá (Mk 1,35—39). Krisztus tanúságtevőjének „olyan tanítást kell közvetítenie — írja a Nemzetközi Teológia' Bizottság idézett tanulmánya —, amely nem az övé, következőleg nem támaszkodhat csupán külsőlegesen felszedett tudományos teológiai tudásra, hanem lst«n tapasztalati megismerésére, úgy ahogy erre az őszinte Istenre hagyatkozás megtanítja az imádságban és önmaga elfeledésében. Csak ilyen istenismeret táplálhatja és világosíthatja meg a kereső lelket”; csak az ilyen ismerettel rendelkező tanúságtevő tud valóban tanúságot tenni az élő Istenről (3,149). Hiszen „Isten bensejét nem ismeri senki más, csak Isten Lelke ... és az, akinek Lelke által Isten kinyilatkoztatja (1Kor 2,10—15). JÉZUS EGGYÉ VÁLT AZ EMBEREKKEL Jézus „kiüresítette önmagát és hasonlóvá lett hozzánk emberekhez" (Fii 2,6). Jézus evangelizációjának — létének — központi gondolata, hogy az Atya úgy szereti az embert, a világot, hogy Fiát adja érte (Jn 3,16). — Jézus ugyanennek hirdetésére küldi övéit, de az evangelizációban ismét nem a szónak, hanem a tettnek adva elsőséget. Természetesen beszélniök is kell Isten megváltó szeretetéről, de amint Jézus életében is nagyobb jelentősége volt a szeretet megjelenésének, mint a róla való beszédnek, úgy Jézus követőinek életében is első helyen a szeretet tetteinek kell állnia, amelyekben Isten valóságosan megjelenik (1Jn 2,6; 4,13). — Jézus kifejezetten a szeretetet teszi övéi ismertetőjelévé, megígérve e tanúságtétel kegyelmi hatékonyságát (Jn 13,35). AZ EMBERSZERETET SZENTSÉGI JELLEGE Jézusban Isten emberszeretete jelent meg (Tit 3,4). Jézus követőiben is Isten emberszeretetének, az emberszerető Istennek kell megjelennie. Ez nem szójáték, és nem is természetfeletti utópia. Jézus lehetővé tette ennek az ideálnak megvalósítását! —• A Szentírás az emberszeretet szentségi jellegéről beszél. „Szentség", mert a szeretetben egy külső jel által megvalósul az a természetfeletti valóság, amit e jel jelez. A „külső jel" maga a szeretet. Jel, amelyből a világ megismeri Isten szeretetét (Jn13,35). De a szeretet egyúttal hatékony jel, mert általa meg is valósul az, amit jelez —• ti. Isten szere- tete; mert általa megjelenik maga Isten: „Aki szeretetben él Istenben él, és Isten él benne" (1Jn 4,16). Az Istenről való tanúságtétel feltétele az Istennel való egység: ha Isten él valakiben, akkor maga Jézus, maga a Szentlélek tesz tanúságot benne az Atyáról a világ előtt. De az Atya akarata ugyanaz, ami Jézus akarata, — hogy szeressük egymást (IJn 3,23—24). — Tehát akkor az Atya akaratának teljesítése, illetve az Istennel való folytonos egyesülés útja maga a szeretet („aki szeretetben él Istenben él"), és lényegében ez az evangelizáció útja is: Hiszen hol valósulhat meg jobban az Istenről való tanúságtétel, mint ott, ahol maga Isten jelenik meg?! AZ EMBERSZERETET, MINT A KRISZTUSKÖVETÖK SAJÁTOS KONTEMPLÁCIÓJA A folytonosan Istenre figyelő, az Istennel egyre jobban egyesülő élet ideálja minden kor kereszténységét, sőt a kereszténységen kívül minden tisztultan istenhivő vallást megragadott (vö. MTörv 6,4—9). A tisztult istenképpel rendelkező vallások számára soha nem volt kétséges, hogy az Istennel egyesült élet a legnagyobb ajándék nemcsak az egyén, hanem az őt körülvevők számára is, hiszen az Istennel egyesült ember nemcsak beszél Isten fényéről, füzéről, erejéről, hanem sugározza is e fényt, hordozza Isten erejét, jelenlétét. — Az egyesülés rendes útjának azonban szinte napjainkig az elvonult remetei vagy szerzetesi életet tartották, amelyből így az aktív életet élő széles tömegek — világiak, papok — látszólag ki voltak zárva. — Természetesen a kereszténység minden korban tanította, hogy az aktív és a szemlélődő élet nem állnak szemben egymással; hogy az Isten iránti szeretetből fakadó cselekvő élet folytonos szemlélődés lehet (pl. Szent Tamás, Suarez stb. v9. 4,82—83; 17,819). De ez a tétel kevéssé 188
