Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓK FÓRUMA - Czike Imre: Kit szabad megkeresztelni?
kével, s mindkettőjük számára keresztelést kért három nappal későbbi időpontra!!! A komoly előkészülethez fejalánlottam a segítséget, kaptak ajándék hittankönyvet és miután meggyőztem őket a halasztás szükségességéről, többet nem jelentkeztek. Mennyire lehetett komoly a szándékuk? Tisztázták-e önmagukban, hogy valójában mit is kértek? — Ismét más: Egy- házilag rendezhető, polgári házasságban élő apa kéri a keresztelést gyermeke számára. A hit gyakorlásának minden módját feleslegesnek nyilvánította, a keresztségen kívül az összes szentséget mellőzhetőnek tartotta. Hosszas beszélgetés során álláspontját revideálta, a gyermekét — nem egészen indokolt előlegezett bizalomból — megkereszteltük. A fenti példákból csakis az következhet, hogy nagyon egyénien kell megvizsgálni, amikor hic et nunc keresztelést kérnek, hogy a kérő szándéka valóban azonos-e azzal, amit Krisztus egyházában a Zsinat utáni egyházban szentségfelvételi szándékon értünk! Itt van ugyanis a tévedés! Nem bújhatunk jogszabályok sáncai mögé és az élettől, a valóságtól elzárkózva olyasmihez nem segíthetünk hozzá jóhiszemű, de súlyos tévedésben élőket, amit voltaképpen nem is óhajtanak! A tévedés leküzdhető, de csak szívós, komoly előkészítő munkával, amiben a szentség kiszolgáltatását kérőnek is közre kell működnie —• nem pedig azzal, hogy a feltételek teljesítése nélkül kiszolgáltatjuk a szentséget! Ez felel meg a Magyar Püspöki Karnak ezzel kapcsolatban 1973. márc. 25-én hozott, az egész országra érvényes határozatának. A határozat a halasztásra vonatkozóan valódi feltételek teljesítéséről szól és úgy fogalmaz, hogy a gyermek akkor keresztelhető meg, ha „a legszükségesebb feltételek teljesültek" (O. B. Parv. Püspökkari előszó, 5. old.). Egyébként csak utalok Tomka Ferenc értékes cikkére a kérdéssel kapcsolatban (Vigilia 1976. szept. 577. lap), ahol 'a Zsinat szellemében és — ha úgy tetszik —1 jogi rendelkezéseknek megfelelően tisztázta, hogy a szentségek kiszolgáltatásának a kegyelmi életet, a hitet és a keresztény közösségi együvétartozást kell tükrözniük. Ugyan hol érvényesülnek ezek a szempontok a fent említett esetekben? Ne féljünk a valóságtól, ne féljünk a statisztikák akár zuhanásszerű csökkenésétől. Mint ahogyan ez a zuhanás törvényszerűen bekövetkezett a házasság szentségének kiszolgáltatásánál, amint kezdtük komolyan venni a felkészülést és a feltételeket, nem lesz ez másként a keresztség szentségénél sem! Mégsem vagyunk pesszimisták, mert a Lélek velünk van, de nekünk is és a ránk bízottaknak is meg kell tennünk azt, ami rajtunk áll! Mindezeket lelkipásztori gondossággal, tapintattal, szeretettel, de komoly és valódi feltételek teljesítésével kell elemezni, ill. megvalósítani akkor, amikor ez a kérdés merül fel: Kit szabad megkeresztelni? Czike Imre főszentszéki jegyző Az egyháznak őrizkednie kell attól, hogy múltját egyértelműen kanonizálja. Nem szabad úgy vélekednie, hogy a múltnak bármelyik százada ideális és normatív, — ezért azt kell visszaállítania. Mintha valaha is valamiféle aranykor lett volna az egyházban. Még csak az ősegyház utáni vágyódás sem feltétlenül helyes. Nem szatföd az önámítás hibájába esnünk. A korai keresztény élet korántsem volt idillikus, ugyanakkor azonban sokszínű volt, a különféle zsidó és pogány környezethez alkalmazkodó. Az Apostolok Cselekedetei jól igazolják, hogy milyen szabadon éreztek, gondolkodtak és cselekedtek az apostolok. így választották meg az eszközeiket és az új útjaikat, hogy missziójukat betölthessék. Semmiféle fölösleges utánzás, ismétlés vagy hátrafelé tekintés nem található náluk. — Nem az a feladatunk tehát, hogy bármiféle restau- rációs törekvés szolgálatába álljunk, mintha a múltat szolgai módon a jövőbe át lehetne menteni. Az igazi fejlődés egyházunkban növekedési és érési folyamat. Ahogy az ember is egyre idősebbé válik; mégis, ha visszatekint, múltját a saját múltjának tekinti; ugyanakkor bizonyos távolságból, és más szemmel nézi már azt. Es valahogy ezt mondja: a jelen pillanatban egészen más vagyok, mint csupán életem előzményeinek összessége. — Az igazi tradíció — ellentétben mindenféle ál-hagyománnyal —, nem annyit jelent, hogy a múlt egyértelműen eluralkodjék a jelenen, hogy azt merev keretekbe szorítsa; sokkal inkább életszerű alkalmazása a múltnak a jelenen keresztül a holnap szolgálatában. Az egyháznak mindenkori ,,má”-jában egyrészt őrizzük a múltat, de folyamatosan túlhaladjuk, túl is lépünk azon. Suenens bíboros: Worte der Hoffnung 181
