Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Otthonunk az egyház
eljött hozzám, hanem az egyházat. Nem azért, hogy oda jussak, hiszen már benne vagyok, hanem hogy igazán megismerjem, megsimogassam, mivel eljött hozzám... Azért keres bennünket az egyház, hogy egyesítsen a szentek közösségével, ami a földi történelem örökkévaló gyümölcse. Az egyház az a hely, ahová Istentől kapott egyéni kinyilatkoztatásainkat közösbe adjuk és így folytonosan halmozódik benne az isteni kinyilatkoztatás. Egymagunkban semmit sem tehetnénk Istenért. Az egyház közelítésének eszköze a közös szeretet, a közös öröm és ima!" (Ce que je crois, Paris 1975. 209—210.) — Az egyház mélységes titkára leginkább a megtérők ébrednek rá. Innen érthető, hogy önmagukat fenntartás nélkül adják át szolgálatra és ellentmondást nem tűrő elismerését és tiszteletet akarnak kivívni számára. Gertrud von le Fort „dicshimnuszokat" zeng az egyházról: Anyám, te állandó otthon vagy —, „imáid ezeréves tölgyek . .. / tanításod vár bevehetetlen hegyek ormán, / és amikor áldást osztasz, az egekben építesz házakat... / Azért hallgatsz olyan mélyen, mikor a napok lármáznak, / mert estére úgyis a te irgalmadra szorulnak. / Kapudban nem ülnek árvák, / Nálad, akik mindenről lemondtak / ... fejedelmi ajándékot nyernek ... / Minden út számára én vagyok az Üt — szól az egyház — És a századok rajtad vonulnak Isten felé”. Madeleine Debrél a „mélybe fúr”, hogy rátaláljon az egyház „dús energiájú olajára". Jacques Loew az egyház minden nyomorúságán képes felülemelkedni. Péguy szüntelenül ostorozza az egyházat, Léon Bloy minden erővel át akarja alakítani. Marcel Légaut, amikor már nem képes elviselni emberi gyengeségeit, visszavonul a magányba és így elmélkedik: „Mi van Uram, a te Egyházaddal, Menyasszonyoddal, Izrael dicső Leányával, akitől hitemet kaptam? Az evangélium hirdetése helyett — a dolgok kényszeréből, vagy inkább tagjai gyengesége miatt — mindinkább kulturális, szervezési feladatok kötik le. És ez végzetesen gátolja szellemi egyetemességét. Ö az, akitől szenvedek és akitől sohasem fogok meqválni, — qondjai mindiq súlyosabban nehezednek lelkemre (Glaube, der mich trägt, Herder, 1974. 24.). A vallomások mélyén ott él a vágy, hogy egyházunk élő otthonunkká legyen. A bibliai ekléziológia „élő kőről” tanít. Az „élő kő" olyan valóság, ahol a kiterjedés fizikája felmondja a szolgálatot. Mint az atomok világában, a külső lehet belső és viszont, — tagjai maguk az épület is lehetnek: „Megtapasztaltátok, hogy milyen jó az Úr! — írja Péter apostol — Menjetek hozzá, az élő Kőhöz, amelyet — bár az emberek elvetettek —, az Isten kiválasztott, megdicsőült, és mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző áldozatot hozzatok Jézus Krisztus által” (1 Pt 2,3—6). Loew atya, az egyszerűek apostola így fejtegeti hallgatóinak a fenti igazságot: „Az, aki hisz, az tudja, hogy lelkében Jézus Krisztus lakik, jelen van lelkünk mélyén, az én lelkembert, a te telkedben, minden szegény, feledékeny, szórakozott és még más szóval illethető ember lelkében. A legszebb templom a keresztény ember, mert az élő Isten lakja lelkét!... Most öleljen át benneteket a csend, szemléljétek Krisztus jegyesét” (vö. Dans la nuit j'ai cherché, Paris, 1967). És ez a Jacques Loew, — aki hosszú keresés után csak a keresztények Istenét tudta elfogadni, aki annyira szerette a világot, hogy Fiát adta az emberekért — őszintén elmondja: „Hogy azonban a keresztény hit elfogadása után az egyházat is .lenyeljem’, ahhoz még hat hónapra volt szükségem. Meg kellett értenem, hogy Krisztus szenvedéstörténete valóságosan folytatódik tovább az egyházban. .Ez a megtérő jól alkalmazta az egyházra Jézus Péterhez intézett szavait: „A sátán hatalmat kért fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát, de imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben. Amikor majd megtérsz, megerősíted testvéreidet!" (Lk 22,31—32). Hogy minden visszásság ellenére tudjuk szeretni otthonunkat, azért szüntelenül imádkoznunk kell, — amint Madeleine Debrél írja: „Az egyház mint ház, abból épül fel, amik mi vagyunk: húsból, szellemből és kegyelemből. És mindaz, ami kapcsolatos a kegyelemmel, az elvezet a misztériumhoz. Mindaz, ami látható és tapintható az egyházban, a hit aktusain át erre a misztériumra akar rádöbbenteni... Ezért sokat kell imádkoznunk, mert ima nélkül hajlamosak vagyunk az egyházat csupán társadalmi intézménynek, nem pedig Krisztus testének tartani... Az ima erejével leszünk képesek a belső kölcsönösségére, az állandó lelki anyagcserére. Az a kölcsönös adás, amit másoktól kapunk, ami belőlünk árad mások felé — az mind Krisztustól jön vagy Krisztusnak nyújtjuk át... Csak az ima erejével tudjuk megélni az egyházat úgy, ahogy Jézus búcsúbeszédéből és főpapi imájából megismerhetjük... Ima nélkül hiába tárja elénk az egyház minden kincsét: isteni életét a keresztségben, Krisztus testét és vérét az eukarisztikus áldozatban —, mindebből csak homályos töredéket tudunk felfogni. Ima nélkül lehetünk egyháztudósok, felfoghatjuk az egyház minden bölcsességét, de nem érjük el a belső Középpontot, Krisztust, aki magába fogadja életünket.” (Gebet in einem weltlichen Leben, Einsiedeln, 1974. 54—55.) 14
