Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Otthonunk az egyház

bértől Istenhez vezető — ascendens — krisztológiával. Az isteni jelenlét bátorító, védelmező közelségét így tapasztaljuk meg az egyházban, amelyet joggal nevezünk igazi otthonnak... A megváltott szabadság örömét hirdető valódi lelkiség otthonának." (uo.)

A titokzatos kettősség

Az egyház titkát először a minduntalanul szemünkbe ötlő kettősségéből vesszük észre. Kettőssége több oldalról felmerül; statikus és dinamikus, emberi és isteni, látható és láthatatlan jellegében. Ebből adódik, az az állandó kísértés, hogy szüntelenül ellentmondásokkal vádolják: Túlságosan világias vagy! Szüntesd be nunciaturáidat, add fel igényeidet a világban, szorítkozz arra, hogy gyermekeid lelki életét irányítsd! — Ezek a kísértük nem veszik észre, hogy az élő Krisztust hasítják szét, akinek teste egészében összeszövődik a világgal. — A másik vád ilyen: Egyház, te nem fejlődsz eléggé a tudomány és haladás korszakában. Foglalkozz többet a világgal és a fejlődéssel. Ez a kísértés oda vezethet, hogy ambíciója horizontalizmusba csap át Az egyház mindkét törekvést egyszerre és titokzatos módon foglalja magába, amint Jacques Loew írja: „A názáreti Jézus nem csak az égért van és nem is csak a földért, hanem mindkettőért, ezért feszítették keresztre az ég és föld között” (Ce Jésus qu’on appelle Christ, 1970. — magyarul is, 154.). A kettősség látszata az egyház misztériumából lakad. Ha nem próbálkozunk a titok mélyére hatolni, semmit sem értünk meg belőle.

A mai ekléziológiai szemlélet egyik úttörője, Charles Journet bíboros leírja, hogy amint Jézust kortársai különféle nézőpontból szemlélték, ugyanez a felfogás felismerhető az egyház megítélésénél is (vö. Le Caractére théandrique de l'Église, source de tension permanente, Unam Sanctam, Paris, 1966. 299—312.) —■ „Nem Jézus ez, a József Fia? Atyját- anyját jól ismerjük” (Jn 6,42) — ez volt a világias gondolkodás első kérdése, amikor Jézus a teljesebb valóságát tárta hallgatói elé: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér” (Jn 6,51). — A hallgatóság másik része elismerte Jézus kiválóságait, de felületesen ismerték és ezért összetévesztették a prófétákkal: „Van, aki keresztelő Jánosnak... van, aki Illésnek, vagy valamelyik prófétának... (tart)” (Mt 16,14). Akik bensőséges kapcsolatban éltek vele, azok megsejtették a valóságot, miként Péter: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia!” (Mt 16,16)

A divatos körkérdésekből kitűnik, hogy az egyházat ma is hasonlóan ítélik meg. A történészek, a szociológusok, az újságírók társadalmi jelenségnek, hivatalos intézménynek vagy éppen manifesztációk rendezőjének tekintik. Mások elismerik, hogy az egyháznak prófétai küldetése van a magasabb eszmék, az erkölcsi tisztaság hirdetésére. Aki azonban behatol az egyház titokzatos otthonába, annak feltárul az isteni hajlék misztériuma: Az egyház Krisztus jegyese és élő teste!

VI. Pál pápa 1957-ben, még mint milánói bíboros egy másféle kettősségből szemlélteti az egyházat: „Emlékezzenek a Vatikáni zsinat tanítására: Lelkünk örök Pásztora és Püspöke, hogy örökössé tegye a megváltás üdvözítő művét, elhatározta, hogy egyházat alapít, és ebbe az egyházba, mint az élő Isten házába minden hívőt egybegyűjt a hit és szeretet kötelékében" (DSch 3050). Majd így folytatja: „De emlékezzenek XII. Pius Mystici Corporis enciklikájára is: Amint az isteni Ige az emberi természetet magára öltötte, hogy megváltsa az embereket, éppúgy használja fel ma egyházát, hogy folytassa benne megkezdett művét. Ebben a két képben együtt van az egyház kettős arculata: az azonosság, a megmaradás, a szilárdság, az életközösség és az állandó jelenlét. Ezt példázza a jézusi szó: „Te Péter vagy és erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,18). A másik nézőpont a fejlődést, a dinamizmust és az eszkatologikus reménységet hangsúlyozza. Az egyház Krisztus élő, állandóan növekedő teste. Krisztus emberi élete a történelem irányába fejlődött, feltámadása után viszont átlépett az isteni dimenzióba, hogy egészen átjárjon mindent és fokozatosan egységesüljön a végső kibontakozásban, ahogy az Atyától kérte: Legyenek mindnyájan egy, mint te, Atyám bennem vagy és én tebenned” (Jn 17,21).

Szent Pál nem véletlenül azonosítja az egyházat, a keresztények gyülekezetét és otthonát a leitámadt Krisztus testével. Már ott a damaszkuszi úton bevilágított szívébe ennek a sarkalatos igazságnak a fénye, amikor meghallotta a szót: Saul, Saul, miért üldözöl engem? —• Az első radikális megtérőnek egyház-misztérium élményéből született meg a kereszténység egyház-tana (Efezusi evél), krisztológiája (Kolosszei levél) és kegyelemtana (Római levél).

Maurice Clavel, korunk megtérője Pálhoz hasonló fényben élte át az Isten és az egyház titkát: „Isten nemcsak egy kaland, ami elmúlik, hanem Ö az, aki megérkezik. Ű keres minket, ezt én tudom. Olyan tapasztalás ez, amely nem vehető külső kritika alá ... Be kell vallanom, hogy az egész életem célja keresni. Keresni, de nem az Istent, hiszen Ő már

13