Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Elmélkedések
ható formában is —, ahol Jézus Szíve külön kidomborítva vagy lerajzoltan látható, — ugyanis Krisztus Titokzatos Testében a „szívét is kiteszi" értünk. Ezt a lényegi mozzanatot jól megértik a „kicsinyek", ez hatja át a Jézus Szíve kultusz népi áhítatát. De éppen ezzel az ábrázolással nem tud mit kezdeni a csak racionálisan mérlegelő, csak esztétikailag értékelő lelkipásztor, vagy más egyházi ember. A Titokzatos Testben a vérkeringést az egymás iránti szeretetünk látja el, és újítja meg újra és újra kegyelmi indításaival a Lélek lehelete. Egymás iránti szeretetünk a Titokzatos Test lélegzése a Szentiélekben. A Lélek teszi élővé, jócselekedetekben termékennyé szerete- tünket Isten népe javára. A Lélek szeretetében kíméli és óvja a Fő a Testet: „A Szentlélek is, mi is úgy láttuk jónak, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél" (ApCsel 15,28). Ez különbözteti meg az Újszövetség lelkipásztorait az Ószövetség papjaitól és írástudóitól. A Lélek munkálkodik minden átváltoztatásban, és minden egyházi megújulásban: Mindenekelőtt a keresztség szentségében, amikor az ádámi bűnösből megváltott ember születik újjá az egyház közösségében. A szentmiseáldozatban az Atyának kedves áldozattá lesz a Jézusban beteljesülő Isten népének közössége: A bűnbocsánat szentségében az egyház élő fájának elszáradt ága ismét életet nyer, hogy bőven gyümölcsözzék. Hasonlóképpen elmélkedhetjük végig a Fő és a Szív egységét a többi szentségben is. Az éltető Lélek, a karizmák bőkezű adományozója a „lélekben szegényeknek" és „alázatos szívűeknek" — így biztosítja, hogy a Titokzatos Test mindegyik sejtje elláthassa sajátos feladatát. „Krisztus szeretető sürget minket" (2 Kor 5,14), hogy Benne éljünk és tevékenykedjünk. A szív dobbanások nélkül halott szív. Jézus feltámadt a halálból és hisszük — talán többen, mint vélnénk, —• hogy Ö közöttünk él. Hitünk felfigyel a Lélek sugallataira — a Titokzatos Test Szívének dobbanásaira. A szívnek az emberi testben is ingerképző és ingervezető rendszere van, amelyre nagyfokú öntevékenység jellemző. Meglátásunk szerint a Titokzatos Test életében, az „öntevékenység" kifejezője és fenntartója az eukarisztia. Az eukarisztia az egyetlen szentség, amelyet mindenki „maga vesz magához". A személyes szabad akarat és egyéni felelősség itt döntő szerephez jut. A szentáldozásban azért mindinkább önmagát leplezi le az, aki robotszerű rutinnal, vagy az, aki vallási ösztönből fakadó mágiával fogadja. Krisztus teste csak annak lesz az örök élet eledele, aki értelmes akarattal és személyes szabadságának teljes „megfeszítésével" fogadja el az Atya ajándékát: Jézusban kedves áldozattá egyesülünk minden testvérünkkel, akik ugyanígy és ugyanezt akarják. Az eukarisztia így lesz az egyház egységének megőrzője és építője. Mert a szentmiseáldozat bemutatása érvényes —• bár botrányos (Mt 18,7—11) — a méltatlan pap részéről is; ám az eukarisztia vételénél háttérbe kerül minden különbség klerikus és laikus között: Mindannyiunkat lelkünk mélyén — lecsupaszítva minden funkciótól és rangtól — személyes közvetlenségben kérdez meg a Feltámadott: „Szeretsz-e engem?” (Jn 21,15—16—17.) A „Krisztus Testé”-re mondott „Amen”-ünk valójában erre a kérdésre válaszol, és csak a tiszta szívből fakadó igaz szavakban ismer a bennünk élő Fiára az Atya. Ahogy a kerszténységben „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő" (Gál 3,28) közötti értékkülönbség, — úgy a szentáldozás „öntevékenységében" se az játssza a szerepet, hogy a Lélek milyen kiváltsággal halmozza el az Egyházat „tetszése szerint osztva kinek-kinek" (1Kor 12,11). Itt inkább arról a minőségjellegről kell szeretetvallo- másunkkal tanúságot tennünk, amelyet a kapott kegyelmek megőrzésével-kamatoztatásával csiszolunk égi fényesre mindennapjaink keresztútján. összefoglalva tehát a Titokzatos Test Szívének dobbanásait azoknak a keresztényeknek az öntudatos tevékenységében kell felismernünk, akik Isten akaratát cselekedve, a szeretet- áldozatban egyesülnek, Jézus Krisztussal Isten népének közösségében. Jézus, mérhetetlen irgalmasságát saját szavaiból ismerjük fel, amikor az Atyára hivatkozott, aki „felkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). Jézus az ASBA-gondoIatában a sABBAth ünneplése központi magvát hangsúlyozta és életének és tanításának megrendítő egységében teljesítette be: Az Ö ünnepe az volt, hogy az Atya kezéből mindent elfogadott! A szív egyenlő módon magába fogadja a tüdőben felfrissült, oxigéndús vért és a testből visszaáramló elhasznált vért és összehúzódásaival továbbítja a megfelelő helyre. — Az evangéliumi példabeszéd szántóföldjén együtt nő fel a búza és a konkoly, de az aratáskor mindegyik méltó helyére kerül. így teljesedik be a Titokzatos Test Szívének dobbanásaiban az Atya irgalommal teli igazságos ítélete. Jézus annak idején oldó- és kötő hatalmat bízott Egyházára. Kötelességünk mindkettőt magunkban is gyakorolni: elszakadni a bűntől és kötődni Krisztushoz, őhozzá pedig az Egyház közösségében közelíthetünk. Csak így érdemelhetjük ki, hogy Krisztus papja — miután lassan mindenkivel párbeszédbe kezdett — szót értsen velünk, világiakkal. 164
