Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A mai élet bálványai
elveket. Legkönnyebben a házastárs és a gyermek tudja leleplezni a képmutató vallásosságot. A nap-nap mellett adódó konfliktusokban tudja bizonyítani a szülő, hogy a hit igazságtalanságokat, hatalmat szentesítő vagy felszabadító erő-e, amelynek segítségével elsegíti a fiatalt — nem a vak engedelmességre, hanem — a tudatos beilleszkedésre és szabadsága helyes kibontakoztatására is. Az evangélium legdöntőbb tanúja azonban a világ felé az egyház mint egész. A minden szinten értett „hagyománynak" hordozó alanya nem az egyes ember, hanem az egyházi közösség (Carlo Molari: Die kirchliche Gemeinschaft als hermeneutisches Subjekt, Concilium 1978. márc. 192. o.), és ezt nemcsak az írás-értelmezésre, hanem az ige „egzisztenciális" megvalósításának körére is kell értenünk. Amint az egyház tagjainak élete tömegeket juttathat a. hit elvesztéséhez, lehet „hihetőségi rendszer" is, hitelesítheti a keresztény prédikációt. Az egyház látható közösségeinek — a világszintű, országszintű vezető szervezeteknek és a helyi egyházaknak, az egyházközségeknek — ezt a tanúságtevő szerepét a mai kor összefüggései között — az elvilágiasodás, a világnézeti különbségek, a valláskritika századában — nem kis részben talán az szabja meg, mennyire tudjuk tettekkel is igazolni, hogy egyházunk „uralommentes szerkezetű": szolgálatra, kölcsönösségre, párbeszédre s nem hatalmaskodásra épül (vö. Wolfgang Bartholomäus: Kommunikation in der Kirche, Concilium 1978. jan. 64.0.), bár az apostolok óta természetszerűleg őrzi sajátos vezetési modelljét. A mindennapi élet szempontjából e tanúskodás oroszlánrészét mégsem a világegyház, a nagyobb egységek, hanem egyházközségeink viselik. Gyakorlatilag ennek életmegnyilvánulásain méri le mindenki — akár belül van ennek a körén, akár nincs —, milyen hatékony nemcsak az egyház, de az evangélium. S a lelkipásztori, módszertani, szervezési feladatokon túl itt kap óriási súlyt a közösségnek — éppen nem képmutatásból, hanem imádságból, lélekből fakadó, de kifelé is „kézzelfogható” — szolgálatvállalása: a betegek, öregek felkeresése, segítése, a hivő családok kölcsönös segítése, — a jézusi szolidaritás „itt és most" történő továbbvitele. Cselényi István Gábor A MAI ÉLET BÁLVÁNYAI Modern bálványok Az öntudatra ébredt ember egyrészt a világ urának, parancsolójának érzi magát, másrészt viszont úgy gondolja, hogy életével szolgálnia kell valamit vagy valakit. Az istenhivő ember Istent tartja legfőbb Urának, akitől életét kapta, akinek számadással tartozik, akit tisztel és imád, mint mennyei Atyját. Isten helyébe azonban sokan Isten-pótlékokat, pótisteneteket, bálványokat tesznek. Ezek az álistenek eltorlaszolják a mennyei Atyához vezető utat, és saját bűvkörükben rabul ejtik az embert. Minden kornak megvannak a maga sajátos bál- ványai, divatos pótistenei. Ezek közül a mai divatos bálványok közül szeretnék néhányat bemutatni, hogy belássuk a bálványozás emberi életünket megrontó veszedelmeit és igyekezzünk tőlük szabadulni, hogy az Igaz Istennek szolgálhassunk. Korunk bálványai Ha csoportosítani akarjuk a bálványokat, talán a legegyszerűbb, ha beszélünk személyes bálványokról, és tárgyi bálványokról, továbbá emberi foglalkozások (munka, játék, kábítószerélvezet, alkoholizmus stb.) istenítéséről. Személyes bálvány lehet valaki önmagának. Ezt úgy is kifejezhetjük: önimádat, önkeresés, önzés. — Természetesen van helyes önszeretet is: hiszen ez a mértéke még a felebaráti szeretetnek is: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Az önimádat azonban kizárja Istent szívünkből és kizárja a felebarátot is. Ha valaki mindenben kizárólag csak saját kényelmét, hasznát, örömét keresi, az lelkileg kiüresedik, elsivárosul, de előbb-utóbb megkeseríti és tönkre teszi mások életét is. Magába zárkózotton végül is boldogtalan lesz az ilyen ember, mert soha nem nyílt meg az önátadásban, sohasem érezte a másokért viselt aggódás gyötrelmeit, de a szeretet és nagyrabecsülés jótékony örömét sem. Minthogy minden gondolata önmaga körül kering, képtelen a feltórulkozásra, és nem ismeri az adás „nagyobb boldogságát”. így felszínes kis örömök, apró, napi bosszúságok és távlat nélküli kicsinyeskedés játékszerévé válik. Személyisége fokozatosan torzul, végül is lelkileg törpe és nyomorék marad. Nem hallja meg, ha Isten vagy felebarátja kopogtat szíve ajtaján és bebocsátást kér. 159
