Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A kinyilatkoztatás jelentősége
mal is szolgálhatja az evangélium aktualizálásának követelményét (kitűnő összefoglalást kapunk erről az Alte Fragen —neue Antworten, Neue Fragen — alte Antworten című, magyarul is megjelent kötetben). Korunk felfedezte a történelmiséget: minden fejlődőben, változóban van, mindennek megvan az előtörténete és „hatástörténete", utóélete. Az emberiség útját, mint egészet tekintjük. Mindez nagyonis közel áll a bibliai látásmódhoz. Elég csak az első embernek vagy Krisztusnak az egész emberiség sorsát meghatározó tettére gondolnunk (Rám 5,18). A kinyilatkoztatás érvénye így fogja át nemcsak az ősegyház életét, hanem a mi életünket is. Áz üdvtörténet alapeseményei, hogy hogyan „terjeszthetők ki” az egész történelemre s a mi tanúságtételünkre is, azt a szentírás-értelmezés egyik kulcsfogalma a tipológia hozza közel. A bibliai események nem értelmezhetők pozitivista módon, önmagukban. Nem „vak tények”, hanem jel szerkezetük van: időben vissza, de előre is mutatnak (részletesen ír erről Josef Blank: Verändert Interpretation den Glauben? című könyvében, Freiburg 1972. 24.kk.). A „hit analógiája" alapján minden kor embere magáénak mondhatja a régmúlt eseményeit. Nemcsak olyan értelemben, hogy hittel elfogadja azokat, hanem a cselekvés síkján is (az evangélium szó- és tett-jellegének megfelelően). Az előképek bennünket is mozgósítanak, döntésre szólítanak. Ábrahám hitélményét például, készségét, hogy Istenért még emberi jövőjét is kockára vesse, vagy az apostolokban végbemenő metanoját magunkénak érezhetjük, egyéni sorsunkba vihetjük át. Az üdvtörténetnek ezt a továbbélését, a kinyilatkoztatás igazságainak és céleszméinek új meg új tér-idő-koordináták közötti „megtestesítését" az Újszövetség végkifejlete, a pünkösdi esemény teszi lehetővé. Mint Walter Kasper történelem-teológiai alapvető művében (Glaube und Geschichte, 1970. Mainz, 212.kk.) írja, az evangélium nem valamiféle lezárt múlt, hanem élő valóság a történelem sodrában és szentírási szóhasználattal a Pneuma, a Lélek az, aki biztosítja Krisztus igazságának, sőt élettörténetének továbbfolytatását. A Szentlélek az, aki emlékeztet szavára, művére, valóságát „jelenné” teszi (vö. Jn. 14,26; 15,26; 16,13), aki „jövőt hirdet” (16,13): prófétai szerepre ragad bennünket, az igehirdetés és a tanúságtevő élet vonalán egya ránt. Üdvösség köszönt e házra Ez a „Pneuma-elv” adja meg csaknem kétezer évvel Krisztus utáni keresztény létezésünk legmélyebb gyökerét. Ha ezt tartjuk szem előtt, már nemcsak arról beszélhetünk, hogy „idézünk valamit” a Szentírásból, hogy „érvelünk" vele vagy kész feleletet keresünk benne egy- egy mai problémára, teendőre, de úgy is fogalmazhatunk ,hogy.egész életünk — nemcsak szavunk, de tettünk is — az üdvtörténet mai megélése, közvetítése lehet, a Szentírás keletkezésének korától egészen eltérő történelmi (technikai, gazdasági stb.) viszonyaink között. Cselekvésünknek még egy lényeges jellemzőjét kell világosan látnunk: „itt és most” karakterét, konkrétságát, történelmileg meghatározott voltát. Megfigyelhetjük, hogy az az üdvösség-tapasztalat, amihez a Jézussal való személyes találkozás vezet el, mennyire a jelen beteljesedése. „üdvösség köszöntött e házra!” — dicséri maga az Úr Jézus Zakeus belső aktusát: megtérését. S hogy erre a tapasztalásra nemcsak a „földön élt” Jézussal való találkozás segít el s mennyire nemcsak a befogadó, hanem az „aktív oldalra” — a hitnek, kegyelemnek mások felé való közvetítésére — is érvényes, arra bizonyság a János-levelek felmagasztosult humanizmusa: a tevékeny szeretet Istent közvetítő, világosságát kinyilatkoztató, szétsugárzó ereje (pl. 1Jn 2,10). A „jelen időnek" ezt a parancsát árasztja Jézusunk egész élete is. Az éppen adódó helyzetben, az éppen hozzá érkezőkkel való találkozásában, nem időtlenül vagy időn kívül, hanem „abban az időben" tette foghatóvá Isten üzenetét, elkötelezettségét. Mint Kasper írja, az Igének ez a „testben eljött" volta, történelmisége az igaz hit kritériuma (1Kor 12,3), és ez a konkrétság, tapasztalhatóság alkalmas a mi életünkben is a „lelkek megkülönböztetésére": annak eldöntésére, valóban Jézust képviseljük-e. (E konkrétségről Id. TEOLÓGIA 1976. márc. 31—35.0.ÍS.) így most már együtt vannak azok a szálak, amelyek evangéliumi motívumokként átszőhe- tik napi próbatételeinket. A kinyilatkoztatás nemcsak szavakban, hanem tettekben is fogant, az üdvösségtörténet nemcsak múlt, hanem tovább él a mindenkori jelenben, ezért (a szóbeli igehirdetés vagy a szentségek mellett) a cselekvő tanúságtétel is az üdvtörténeti események továbbvitele, Jézus életének „jelenné tételét" jelenti. Érdemes az evangéliumnak ezt a cselekedetekben való aktualizálását a szentségek köréhez is hozzámérnünk. Amit Szent Pál a keresztségre mond —• Krisztus „halálába keresztelkedtünk" (Róm 6,3) —, az igaz a többi szentségre is: az üdvtörténetbe kapcsolnak be bennünket. Jólismert ige- és tettjellegük is, amely a kinyilatkoztatás jelzett dialektikáját viszi tovább. Érezzük a jelenlét súlyát is: az eukarisztiában s a többi szentségekben is személyesen találkozunk Krisztussal, ezért e jelekben az üdvösség házunkba is elérkezik. A keresztény tanúságtételt ezért úgy is jelle157
