Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel

„Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet..

A keresztyénség történetét aszerint is meg lehetne írni, hogy mikor mire tette a hangsúlyt. Volt, amikor a misszióra, a tanítás kidolgozására; máskor a szociális munkára, diakóniára. Volt, mikor az egyházak tág öleléssel fordultak a világ felé, s jó néhányszor megtörtént már, hogy intakt módon begubództak önmagukba, lemondván a tanúságtevésről. A hangsúly mindig változik, s kora jellemzőjévé lesz a nemzeti, egyházi különbségek ellenére. Korunk keresztyénségének egyik aktuális gondját éppen a tanúságtétel hangsúlytalan voltában látom. Minket, magyarországi keresztyéneket is — úgy gondolom felekezetre való tekintet nélkül — ugyanitt „szorít a cipő".

Tudjuk és valljuk, hogy keresztyén hitünkhöz alapvetően hozzátartozik életünk magától értetődő megnyilvánulása, a „martüria”, a tanúságtétel Jézus Krisztusról. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy hitünket megtalált bizonyosságunkat ragadománynak, magántulajdonnak tekintjük. Jó esetben óvjuk a külvilággal való konfrontálástól, rosszabb esetben eltagadjuk vagy szégyelljük. Ez a magatartás mindenesetre egyszerűbb, de aki nemcsak a vallásos, hanem a keresztyén jelzőre is igényt tart hívősége meghatározásához, annak szembe kell néznie korunk kihívásaival, és jézusi alapon kell a választ megkeresnie. S ez nem könnyű dolog. Eddigi teológiai tanulmányaim egyik lényeges tapasztalatának tartom, hogy Jézus világos alternatívát és szabad döntést kínál fel. Szabadon elhatározhatom, hogy vele vagy nélküle kívánok élni, csak a harmadik lehetőség elfogadhatatlan: döntök mellette s élek nélküle, döntésem konzekvenciáit nem vállalva. Ahhoz tehát, hogy a keresztyénség igazságairól tanúságot tehessünk, előbb Jézus felől kell döntenünk. Egészen személyesen feltéve a kérdést: ki ő az én számomra? És ha nem győződtünk meg életünkben arról, hogy ő „pro me Christus”, személyesen Uram és Megváltóm, jobb ha az ő nevében ki sem nyitjuk a szánkat. Mert nélküle igazságot szólni róla, nem lehet.

A személyes megtapasztalás ellenére döntésünk életünk végéig merész ugrás marad az ismeretlenbe. A nem hivők lét-vállalásától az a bizalom különböztet meg, hogy életünk végén nem a semmi, hanem — Nyíri Tamás találó kifejezésével — a „Valódi—Valóság” ölel magához minket. Ez a bizalom ad erőt a tanúságtételhez. Vagy pontosabban: ez a bizalom képes átformálni a szkeptikus és kiábrándult embert 2000 évvel Jézus születése után, hogy mégis merjen hinni, és merje vállalni a küldetést.

— Miben bízol — tették fel sokan a kérdést —, hiszen a lelkészi állás ma sem pénzt, sem karriert, sem hatalmat nem jelent, s végzettségeddel a társadalomban semmit se tudsz kezdeni? — Valóban, egyikben sem bízom, de abban igen, hogy vannak olyan emberek és lesznek még holnap is, akik megértik, hogy Jézusnak igaza volt, s érdemes az ő útján járni, őt követve élni. A világunkban mindig újra termelődő nyomorúságok, igazságtalanságok folyvást a lét megváltoztatására késztetnek embereket. Bízom abban, hogy mindig lesznek olyanok, akik Jézus szerint fogják életüket megváltoztatni.

De ehhez elengedhetetlenül fontos az ismeret. Abszurdnak érzem Jézust tantárgyként tanulni iskolai óra keretében. És még abszurdabbnak, ha ezzel a szülők letudták gyermekük „vallásos nevelését”. Tanúságtevőket csak tanúságtevő keresztyének tudnak nevelni. Jézusról és a keresztyénségről szóló ismeretek első — s meghatározó forrása a család. Amit s ahogy a szülők tudnak, azt adják tovább. Meg ahogy élnek. A családi otthon prédikál, azoknak is, akik benne élnek és a kívülállóknak is. Ha valóban tanúságtevő keresztyének élnek benne, kályhaként sugározza az együttérzés és a szeretet melegét mindenki felé. Tekintet nélkül világnézetre, korra, társadalmi helyzetre. Egyszerre közösség és gyülekezet: bensőséges menedék, s ugyanakkor mindig nyitott, befogadásra kész.

Ez által keresztyénségünk nem csupán értelmesnek tűnhet a kívülállók előtt, hanem kívánatossá válhat. Amint egykor a jeruzsálemi gyülekezet, melyről az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy „az egész nép előtt kedvességet találtak, az Úr pedig napról napra gyarapította az egyházat" (2,7). Érdemes elgondolkodnunk afelett, hogy tanúságtevő szavainkat nem éppen életünk hitelteleníti-e? Ügy gondolom, hogy ma egyre inkább nem az a keresztyének feladata, hogy hit-igazságok magyarázásával, hanem emberségükkel, életük bizonyságtételével tegyék vonzóvá a keresztyénséget.

Manapság, amikor nem ritka több gyermekes, hivő családok fölbomlása sem, szülőknek, lelkipásztoroknak kötelességük a fiatalokat a veszélyekre felkészíteni és világosan megmondani, hogy vannak dolgok, amiket a társadalom megenged vagy eltűr, de a keresztyén életfolytatással összegyeztethetetlenek. Különféle felekezetű fiatalokkal beszélgetve sokszor megdöbbentő a sötétség a keresztyén életvitelt illetően. S ezért nem ők a felelősek, hanem azok a szülők és lelkészek, akik „elfelejtettek” szóval és tettel tanúságot tenni erről.

De ezzel párhuzamosan föl kell figyelnünk egy másik jelenségre is: nő azoknak az egyházakkal kapcsolatot felvevő nagykorú fiataloknak a száma, akik legfeljebb megkereszteltek, de megkereszteltetésük cselekményén kívül semmi közük nem volt a keresztyénséghez. Tapasz144