Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Rónay György † - A megtérésről
ja: „Bölcsességet hirdetünk mi is, de csak a tökéleteseknek. Nem ennek a világnak bölcsességét ... hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét hirdetjük ... Ki ismeri az emberek bensőjét, ha nem az ember lelke, mely benne van? Éppúgy Isten bensőjét sem ismeri senki más, csak Isten Lelke... Az érzéki ember nem fogja fel, ami Isten leikéből ered. Oktalanságnak tűnik fel neki, s nem képes megérteni, hogy lelkileg kell azt elbírálni. A lelki ember azonban mindent elbírál, de őt senki sem bírálja el." (IKor 2,6-kk.) És végül néhány világhírű megtérésről és megtérőről. Nem különös „vé!etlen”-e, hogy 1886 karácsonyán egyszerre három nagy lelket érintett meg Isten: Charles de Foucauld-t, Lisieuxi kis Szent Teréz-t és Paul Claudel-t. Az előbb még hitetlen Charles de Foucauld egy gyónás alkalmával tért meg. Karácsonykor, az éjféli szentmisén már lelki barátjával, unokatestvérével, Marie de Bondy-val járul a szentáldozáshoz. A későbbi „tamanrasseti remetét” ez az Istenre találás vezette vissza az emberekhez is, rádöbbentette szellemi képességeikre és nyomorukra. Szellemi nyomorban élnek, mert nem ismerik az Urat, anyagi nyomorban, igazságtalanságban, megvetésben, megaláztatásban. Ettől az emberi szegénységtől szenvedett Charles de Foucauld, mint kegyetlen és gyógyíthatatlan sebtől. Jézus eljött, hogy megmentse a lelkeket — mondta —, arra tanít, hogy a lelkek üdvösségének gondja legyen életünk műve. Lisieuxi Téréinek is fordulópontot jelentett 1886. év karácsonya: „Erőssé és bátorrá tett az Ür — írja. Felfegyverzett és azóta az áldott éj óta egyetlen küzdelemben sem szenvedtem vereséget.” Az éjféli miséről való hazatéréskor új élet kezdődött számára (A.M.Carré: La conversion quotidienne, 205—208.). Paul Claudel is ugyanez év karácsonyi nagymiséjén tért meg. Gyermekkorában vallásos nevelésben részesült, de utóbb belekerült a nagyváros forgatagába és eszmei labirintusába. Az akkor 18 esztendős fiú a szertartásokat a párisi Notre Dame székesegyházban, a második oszlopnál, a kórus feljáratánál figyelte. „S akkor történt az esemény, ami egész életemen úrrá lett — írja. Egy pillanatban megérintette valami a szívemet és hittem. Hittem akkora vonzásnak engedve, egész lényem fölemelkedésével, olyan hatalmas meggyőződéssel, oly biztonsággal, ami semmi helyet sem hagyott a kétségnek, — hogy azóta egyetlen könyv, egyetlen érvelés, egy tevékeny életnek egyetlen kockázata sem tudta megingatni hitemet... Isten van, itt van. Valaki ö, éppoly személyes lény, mint én! Szeret engem, hív engem.” (P. A. Lesort: Paul Claudel par lui mérne, 26.) Hasonló élménye volt Thomas Merfonnak Kubában, a ferencesek egyik gyermekmiséjén. A gyerekek a Credot mondták ... „Anélkül, hogy bármi különöset láttam vagy észleltem volna —. írja —■ abszolút és vitathatatlan biztonsággal tudtam, hogy előttem, közöttem és az oltár között, valahol a templom közepén, fönn a levegőben, de egyenesen a szemem előtt, simán érzékelhetően, egyben az érzékeken túl, ott volt Isten egész lényében, egész hatalmában, egész dicsőségében, maga Isten ... s ez a megdönthetetlen biztonság, világos és azonnali tudása annak, hogy az Ég egyenesen előttem van, mennydörgésként ért, s villámként hasított belém, s úgy tűnt, felemel a földről ... s ez nemcsak a valóság, az igazság érzékelése volt, de ugyanakkor az öröm, a nagy öröm megindultsóga, mint nagy örömkiáltás, s éppúgy a szeretet élménye ,mint a megismerésé, amiben a szeretet és a tudás teljességgel elválaszthatatlanok voltak” (The Secular Journal of Thomas Merton, 77.). A francia munkáspap, Jacques Loew ezt Írja: „24 éves koromban fedeztem fel Istent. Azóta —. sok idő telt el —, állandóan új örömöt, erőt és újra születő boldogságot találok ebben a nagy biztonságban: Isten van, nem hazugság, Isten van és szeret engem” (J.L.: Dans la nuit j'ai cherché, 9.). John Powell atya így írja le váratlan istenélményét: „Egyik péntek este történt kora tavasz- szal (az esti lelkiismeret-vizsgálat idején). Egy szívattak hirtelenségével és megrázkódtatásával tapasztaltam meg magamban Isten jelenlétét. Azt mondják, hogy egy élményt senki sem tud másnak átadni: csak azt, ahogyan ő maga reagált. Bizonyos, hogy így van. Csak azt mondhatom, — igyekezve, hogy élményemet veletek megosszam, — hogy léggömbnek éreztem magamat, amit Isten jelenlétének tiszta öröme fújt föl, egészen addig a furcsa érzésig, hogy ezt a hirtelen extázist nem tudom tovább tartani. — Meggyőződésem, hogy minden emberi élmény, —. főleg ami a végtelen Istennel kapcsolatos, — alapvetően közölhetetlen. Valahogyan Isten az emberi értelem perifériáin túl működik. Éppen azért, mert végtelen. Öt nem vihetjük be a véges emberi ész fókuszába és valamiképpen végtelenségének ezek a sugarai nem illeszthetők véges koncepciókba és szavakba. Csak annyit tudok mondani, hogy megérintett engem. Visszagondolva emlékszem, hogy Isten érintése egészen új látást és életszemléletet lobbantott fel. Mintha először rossz szemüveget raktam volna fel. Egészen új és nagyon szép világ mutatkozott meg és a dolgoknak ez az új módon való látása valahogyan csökkenti minden előző látás jelentőségét. A hit valóban belső szempár, amely meglátja, ami azelőtt nem volt látható” (J.Powell: He touched me, 16, 18, 19.). Paleta Eva 133
