Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Személyi József: Neveljünk derűs keresztényeket

Követjük-e Jézus példáját?

Fordítsuk most figyelmünket vallási életünkre. Megkapják-e az érzelmek az ott megillető helyüket? Vallásos érzelmeink feltöltésére vegyük jobban szemügyre az üdvözítő példáját.

Egyes, régebbi aszketikus írások szerették kiemelni Jézus rendkívüli komolyságát. Ilyeneket olvashattunk: Az evangélium tanúsága szerint tanítványai kétszer látták sírni Jézust, de nevetni soha. Az ilyen „sommás" megállapítás vajmi keveset tár föl Jézus érzéseiből, viszont annál többet árul el az író lelki beállítottságából. Ha nem is volt egyházunkban általános, de mégis jelentős aszketikus irányzat képviselte ezt a felfogást. „Sírni bűneink felett” — szinte állandó program volt. Rettegni és rettegést kelteni a pokoltól, félni Isten evilágon is lesújtó büntetésétől: ez ma már a vallási nevelésben nem válik hatásossá. Jézus érzéseiről pedig még a felületesen tallózó is többet talál az evangéliumokban, mint a „két sírását”. Most áttekintésül — a teljesség igénye nélkül — háromféleképpen közelítjük meg Jézus lelkiségét.

— Figyeljük meg Jézus gyermeki érzéseit a mennyei Atya iránt. Környezete ugyancsak ritkán lehetett ennek tanúja. Jézus egyedül szeretett imádkozni. Lelke azonban annyira tele volt az Atya iránti szeretettel, hogy sokszor már nem leplezhette. „Az én eledelem az, hogy Atyám akaratát teljesítsem” (Jn 4,34). Máskor felkiáltott: „Hálát adok neked, Atyám!" (Jn 11,41), sőt „felujjongott a Szentlélekben" (Lk 10,21).

— Jézus gyakran kifejezte érzéseit egyes személyek iránt konkrét helyzetekben is. Sírt Lázár halálán, jelezve, hogy „mennyire szerette őt” (Jn 11,35). Tanítványai között a legfiatalabb apostol állt a legközelebb szívéhez, hiszen reá bízta édesanyját is (Jn 19,26), ő volt a „szeretett tanítvány” (Jn 13,23). Jézus a többre vágyó, gazdag ifjút a tökéletesebb életre hívta meg, mert „megkedvelte őt" (Mk 10,20).

— Jézus gyakran jelezte érzéseit embercsoportok, közösségek iránt is: „Szánom a sereget”.. . (Mt 9,36), könnyezik Jeruzsálem felett (Lk 19,41). Mennyi féltő gond és szeretet hatja át főpapi imáját tanítványaiért és „azokért, akik majd hinni fognak". (Jn 17,20—24). —• Szent Pál Krisztusnak egyháza iránti szeretetét állítja példaként a házastársak elé: „Férfiak! Szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az egyházat és föláldozta magát érte . . .” (Ef 5,25).

Hogyan követhetjük mi ebben a három vonatkozásban a „szelíd és alázatos szívű Jézust?"

— Istenre irányuló érzéseinket vallásosságunk lényegében foglalhatjuk össze, ami szorosabban a vallásos neveléshez kapcsolódik.

— Azt a kérdést pedig, hogy magatartásunkban másokkal szemben mennyire érvényesül a szeretet parancsa —, azt részletesen az erkölcstan tárgyalja. Ide tartozik a szerelem, a barátság, a megkülönböztető kedvezés és más hasonló érzelmileg megalapozott személyi kapcsolat kérdése. Emeljük ki mindebből a házastársi szerelem jelentőségének újabb elismerését. Az Egyház a mai világban zsinati határozatban többek között ezt olvassuk: „Ez a (házastársi) szerelem kimagaslóan emberi jelenség: szabadon akart vonzalomban irányul személytől személyre, a személyiség egészének javát keresi, ezért képes sajátos méltósággal gazdagítani a testi-lelki megnyilatkozásokat s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni ... Az ifjúságot alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül fel kell világosítani a házassági szerelem méltóságáról, feladatáról ér. megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve, megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessen házasságot.” (49.)

—■ Ma mindinkább kitűnik, hogy a közösségalapitásban, a kisebb nagyobb közösségek ápolásában lemaradásban vagyunk. De éppen ennek a felismerésnek a jegyében indult el számos próbálkozás és erőfeszítés egyházi életünkben.

Istentiszteleteinken többféle módon hangolhatjuk fel lelkünket. Külsőleg a templom tisztasága, díszítése, a berendezés, a papi öltözet művészi jellege mind áhítatot, tiszteletet, harmonikus tetszést ébresztenek bennünk, és mintegy előkészítik a bánat, a hála, a szeretet és a béke lelkületét. A liturgiának szóban, mozgásban, gesztusban számos eszköze van arra, hogy a szent események során lelkileg felhangoljon bennünket. Végül pedig mindezt az orgona hangja, a szent zene, a közös éneklés segíti.

Felvetődik a kérdés, nem kísért-e azonban mindebben egy többé-kevésbé individualista szellem? Ügy tűnik, hogy ezek az eszközök, ha fel is keltik a hívők szivében az említett érzelmeket, mégsem hozzák őket közelebb egymáshoz. Válaszul hozzátesszük, hogy a zsinat utáni liturgikus fejlődés éppen a közösségformálás és a személyes egymásra találás érdekében hozott számos újítást. Más a kérdés, hogy mennyire vannak ennek tudatában az egyháziak és mennyire gyümölcsöztetik híveik körében. Miként tudja felébreszteni bennünk a

közösségi érzést a pap köszöntése:

.......a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal!"

— A megújított liturgia sokféleképpen segít abban, hogy a közösséggel, és egymással szem125