Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Miért maradok az egyházban?"
az építkezés közben felhasznált anyagoktól, vagy esetleg a műemlékjellegtől függ, hanem attól, akié és aki benne lakik, az Úrtól. A ház népe sem önmagában, hanem a ház gazdájával fönnálló kapcsolatában érték. Az egyház éppen ezáltal az önmagán túlmutató vonatkozása által lesz az, aminek lennie kell. Éppen azáltal lesz „önálló”, hogy önmagában „önállótlan”. „Kinek mi a szívében, kitetszik annak színében" — tartja a régi magyar szólás. Az egyház lényege, a vonatkozás, az Úrhoz tartozás ugyancsak kitetszik a „színében", a mindenkori eukarisztikus ünneplésben. Abban az eukarisztiában, amely úgy az övé, hogy az egyházon kívül nincs eukarisztia, de mégsem az övé, mert nem a saját tulajdona. Saját tulajdona volna, ha úgy tekinthetne rá, mint teljesítményére. De erről szó sincs, mert minden emberi várakozást meghazudtolva, minden emberi elképzelést felülmúlva az egyház nem győz fölocsúdni arra, amit egyszerűen ajándékba kap. Igazság szerint az egyház magában az eukarisztiában eszmél fel saját lényegére, hogy azután a térben és időben ágyazott életét, megjelenési formáját ehhez a felismert lényeghez igazítsa. Azt is mondhatnánk, hogy az eukarisztia a mindenkori egyház „kánonja", zsinórmértéke, amennyiben napról napra ajándékba kapja, hogy életét, örömét és szenvedését, hűségét és kérdéseit napról napra hozzá mérje. Ezen a mércén szeretném megmérni azt is, „miért maradok az egyházban?" „Nem mi szerettük Istent, hanem Ő szeretett minket” (IJn 4,10) Az eukarisztiában az történik velem, mint valamikor Zakeussal. A róla szóló történet a Krisztussal való találkozás története. Figyeljük csak meg, hogyan találkozik Jézus az emberrel. (Lk 19,1—10). Már úton van Jeruzsálem felé, a szenvedés és a halál árnyéka esik az útjára. Megértenénk, ha minden erejét önmagára fordítaná. De még ekkor sem ezt teszi, nem önmagára gondol, hanem a másikra. Mindig csak a másikat látja. Ott van, ahol éppen szükség van rá. Csodálni való érzékenységgel veszi észre minden óra eleven igényét. Rögtön megérti, mivel is segíthet Zakeuson, aki úgy várja Öt, mint a lakatlan szigetre vetődött hajótörött az életet és az otthont jelentő hajót. Ebben a helyzetben nincs lehetőség a hosszú beszélgetésre. Jézus nem is beszél neki bűnről és bűnbocsánatról, de látja, hogy ezt az embert kitaszították, rajta csak akkor segíthet, ha nyilvánosan megtiszteli, és ezzel szétoszlatja a kiközösítés áporodott levegőjét. Ez többet mond, mint a sok beszéd. Lehívja a fáról és bejelenti, ma az ő vendége lesz, nála fog megszállni. Jézus nagyon jól tudja, mit tett Zakeus, de nem múltjában tekinti, hanem jelenében, amely kizökkentette eddigi életének sarkaiból, ráébresztette bűneire, eljuttatta Isten országának várására. Ott, abban a tömegben egyedül Zakeus értette meg Jézust, egyedül ő várja azt, amit egyedül Jézus adhat és adni akar. Ezért szószerint áll: „a te házadban kell megszállnom". Zakeus érthető módon „örömmel" várja, hiszen már van valakije, aki megbízik benne, bűnei ellenére, vagy talán éppen azért, mert bűnei csak voltak. A bizalom egy egészen új világba vezető ajtókat nyit meg életében. Jézusban a Szent Istent tapasztalja meg, aki egyedül alapja annak a bizonyosságnak, hogy bűnei megbocsáttattak, hogy új életre támadt. Zakeus ebben az órában úgy ismerte meg az Istent, mint aki először ajándékoz, és csak utána kér, aki először önmagát adja és csak utána kívánja az embert. Jézus az, akiben felismerte az Istent és Jézus az, aki által visszatalált az Istenhez, önmagához és embertársaihoz. Ez a csodája ennek a találkozásnak(vö. Bohne—Gerdes, Unterrichtswerk zum Neuen Testament, Verlag „Die Spur”, Berlin, 1973. 206—212. o.). Ez a csoda valósul meg minden eukarisztiában. Olyan világból érkezünk az istentiszteletre, amelyben emberi tulajdonságainkért, vagy teljesítményeinkért, de mindig valamiért szeretnek minket. Isten fanyar pózaink és talányos álarcaink mögött olyan gyermeket lát bennünk, akit nem szerettek eléggé, akit megszűnt valaki éltetni. Megrekedtünk a növekedésben, mert senki sem fedezte fel igazi énünket, senki sem kívánta, hogy többek legyünk. Istent sem szerettük, mert az ember mindaddig nem tud szeretni, míg őt nem szeretik. Itt a csoda: mielőtt egyáltalán szerethettük volna Istent, Ő már szeretett minket, nem úgy, mint mi, feltételesen, töredékesen, hasonlítva, válogatva, hanem feltétlenül, töretlenül, hasonlítás nélkül, mértéktelenül. Puszta önmagunkért, nem azért, mert bármit is birtokolunk, hanem egyszerűen azért, mert vagyunk. Egyedül ő a tudója és tiszteletben tartója az ember mérhetetlenségének. És egyáltalán ki mérheti ezt az embert, ha nem az a szeretet, amelynek tulajdonképpen nincs mértéke. Ezt a mértéktelen szeretetet kínálja fel számunkra Jézus Krisztusban, amikor megünnepeljük az eukarisztiát. „Vegyétek és egyétek... vegyétek és igyátok”. Nem kérdezve érdemeinket, nem érdeklődve teljesítményeinkről, hanem mint Zakeus esetében, önmagát adja és önmagában, önmagunkat önmagunknak. De „ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (Jn 4,11). A Jézus Krisztusban ajándékba kapott isteni szeretetet nem tarthatjuk magunknál önző 8
