Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Korzenszky Richárd: Szeretetről-gyűlöletről Németh László:Irgalom című regénye nyomán
ból, törődésből, az nemcsak hogy őbelőlük csalja elő a már-már kihúnyó életet, de maga is fölszabadul, kimondhatatlan boldogságot érez. Németh László sem hagyja ki a lehetőséget: észreveszi a sokszor kísértő azonosítási lehetőséget. Ágnessel ráeszmél — és ráeszméltet bennünket is egy gondolatra. „Új környezetének valóban megvolt ez a hatása, hogy a kintieket..., akik csaknem épp olyan gyógyíthatatlan bajokban vergődtek, olyasformán nézte, mint a bentieket, mintha a képtelen ötlet..., hogy végeredményben az egész világ egy elfekvő, eresztett volna lelkében váratlan gyökeret... Boldog izgatottság, tevékenységi láz volt benne, mintha a tavasz, amelyből soha ilyen apró kortyokat nem nyelt — álutakon mégis beszivárgott volna belé, s egy ki nem bontott, de annál tudatosabb élet terve lőtt volna sejtjei csendes mámorába." (11/358.) Sokszár és sokféleképpen szövi bele a beszélgetésekbe az adni-kapni feszültségét az író. Hitet tesz amellett, hogy az embert kell elsősorban megváltoztatni, belső átalakulásra van szükség. Egy beszélgetésnek, Halmi Feri és Ágnes vitájának részlete: „Nem lehet az embereket úgy szeretni, hogy megvetjük őket." — Halmi: „Kit szeretek, kit megvetek: ahogy illik. — Igen, de itt nem lehet határt húzni. A megvetés átszivárog a határon. — Például? — Hogy maga vezető, ő meg vezetett. Annak az áramnak úgy kell szép csendesen s hatalmasan folynia magából, hogy minden embernek jusson belőle. — Még az ellenségnek is? — Igen annak is. Szeresd ellenségedet, mint tenmagadat. — Az ellenség sem szörnyeteg. Abból kell kiindulni — én legalább így érteném — (Ágnes), hogy az emberek valódi érdekei összeférnek egymással ... Az ellenséget sem gyűlölni kell, csak a valódi érdekeire rászorítani . .." (11/236). S valamivel előbb ugyancsak Ágnessel — mondja az író: „A társadalmi feltételeket hiába változtatja meg, ha ezt az őrültséget bennünk, magunkban nem tudja megfékezni.” — Ez az őrültség — az önzés. Az önmagába burkolódzó önző élet helyett a másokért élő — kissé jámborul így is mondhatnánk: a tevékeny szeretet útját vállaló életet kell járni. „Most egyszerre kiderült: csak dolgoznia kell, tennie mások körül, akár Jolánka az, akár Huberné vagy Frida néni, hogy megnyerje a rábízottak szívét." (11/490.) A hazalátogató Ágnesnek mondja az anyja: „Látod, ez szép, hogy benézel ránk... Ha mindig ilyen lettél volna, mint most, nem olyan rideg, sok mindennek nem kellett volna megtörténnie." (11/494.) Mondhatjuk, hogy Németh László egyetemes érvényű életszabályra nyitja rá olvasói tekintetét. A szeretet és gyűlölet szálai kibogozhatatlanul titkosnak tűnnek mindaddig, amíg nem jut el az ember a vállalásig. Amit pedig vállalni kell — akiket vállalnunk kell —, beteg, törékeny emberek, vagy sánták, visszataszítóak, mint a regény Halmi Ferije, a szűkszavú, gátlásos, mogorva, torz orvosjelölt. Vagy önmagukba gabalyodó, távolról érkező, ismeretlenné vált ismerősök, mint Kertész János, a fogságból hazatérő tanár. Vagy a magára maradt s kétségbeesetten a maga boldogságát kereső Kertészné, akinek kalandja a vasutassal szertefoszlik, amint törődik vele a lánya. Aki veszi magának a fáradságot, hogy ezt a vaskos regényt végigolvassa, az evangélium kemény paradoxonára ismer majd rá: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki éretten elveszíti életét, megtalálja azt.” (Lk 9,24) Egy sokféle szállal a múlthoz kötődő történet világából kitekintve megérti-megérzi, hogy azé az élet, aki vállalja azt. Azé a jövő, aki hitet tud adni, hogy érdemes élni; és ez a hit akkor fakad, ha meri vállalni az ember a szeretet kockázatát. Parabola ez a regény, többet mond, mint egy puszta eseménysor. Mindenki, aki az élet szogálatát vállalja (mint a regény orvos-alakjai), hozzáérti még a fölszólítást: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!" Az „adni” témája fokozatosan szélesedik s válik szinte himnuszszerűvé a befejezéskor. „Az ember adjon s tekintse véletlennek a kapást. Ebben a vak vágyaktól, hiú versengéstől, féktelen szenvedéstől gyötört, természete szerint elfekvő világban egy szabad ember (milyen nagyszerű az is, hogy orvos lesz), ha megvan benne a források bősége, értelmet nem is találhat szebbet, mint önteni, folyatni magát, tisztulásra és enyhületre." (11/527.) — Álljon a gondolatsor lezárásaként a regénynek jelképes erejű befejezése: Ágnes mondja a sánta Halmi Ferinek: „Azért is fussunk egyet. Feri hőkölve húzta vissza a kezét. De Agnes hűvös, erős keze rákapaszkodott, s minden ujja egy unszolás volt: ne félj tőlem, nem nevetlek ki... De Ágnest, ahogy egy lépéssel előtte futva nézte — bátorította, olyan különös gyöngédség szállta meg iránta, amilyen tán az apja iránt sem; nővéri szánalom, emberbaráti szeretet, asszonyi pártfogás körülírhatták csak ezt a gyöngédséget. — De most már elég, mondta Feri, amint érezte, hogy Ágnes lassít kissé. — Na ugye, hogy tudunk mi futni, állt meg Ágnes közvetlen mellette, s a mellére húzta, s megcsókolta a lihegő fejét. S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna a mellére, — a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyod- jék.” 112
