Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Korzenszky Richárd: Szeretetről-gyűlöletről Németh László:Irgalom című regénye nyomán

környezet, bármennyire is magával sodorja az író az olvasókat, nem a helyszínre és nem a háborút követő évek bizonytalanságaira feledkezünk rá. A légkör — bármilyen határhelyzetekbe is kerüljenek a szereplők, bármennyire érdekes vonások villannak föl a hadifogolyemlékek közül, bármennyire hiteles legyen a fogságból visszatérő tanár fogadása az éppen névnapot ünneplő kollégák között, — a légkör igazán hiteles a szőkébb szférában lesz. Ügy tűnik, szokványos családi problémának leszünk tanúi. A távollevő apa, a leányával kettesben élő anya és a fiatal vasutastiszt, Laczkovics: ennek a négy embernek feszültsége, viszonya, egy család izzásig fölhevülő belső erőtere a fogságból hazatérő apa megjelenése után. Ez az egyszerű képlet, egy „családi háromszög" bővített változata. Ez érdekli Németh Lászlót, s bár kívülállóként beszéli el az eseményeket, mégis ennek az annyira általánosnak tetsző képletnek a megoldása izgatja. Az orvostanhallgató Ágnes oldaláról látja-láttatja ezt a feszült világot, s keresi az összekuszálódó érzelmi szálak kibontásának, a helyzet meg- oldósának-elfogadásának emberi lehetőségét.

„Azt ne is képzeljétek, se ő, se te, hogy itt valami Csipkerózsika-kastély várja, amelyben minden úgy van, mint amikor elment. Csak szokja meg rögtön, hogy hét év alatt mi is mások lettünk”6. (116.) Kertészné kifakadásában lényének indulatai forranak. „Agnes elko- morodva hallgatta ezt a beszédet. Azt megszokta, hogy az anyja szavai, főképp, ha az ellenkezés elvi kijelentésekbe zaklatja, kegyetlenebbek a tetteinél. Most azonban, a kíméletlen elvek mögött nem volt nehéz a harci érveket gyűjtő ösztön munkáját felfedezni.”

összezsugorodott, távlatok nélküli világ ez, az ösztönös vonzalmak és taszítások kusza szálai gabalyodnak egymásba. A hazatérő férj a hét évig tartó távoliét után a vonzalom helyett saját otthonában valami mást talál. Dühkitöréseket a fogságból hazamentett kínai takaró láttán, felháborodott kifakadást az íróasztalára tett könyvek miatt, méltatlankodást, mert várja az étkezést, megbékíthetetlen ellenségeskedést, mert horkol ... A mindennapok apró-cseprő eseményeiből egyre világosabbá, áttekinthetőbbé válik az ösztönök izzásának ez a furcsa erőtere. Lehetetlenné válik az élet; a hazatérő, megtorpant tanár elköltözik saját lakásából, a visszatérés kimondatlan, titkos vágyával.

Kertészné ösztön-lényét férje jól ismeri. „Mint fiatal házas, csak elhűltem rajt, milyen feneketlenül tud gyűlölni ez a sápadt, törékeny asszonyka. Pedig a szíve különben jó. S ha az ember kellően irányította, sok nemes dologra rá lehetett kapatni. Sokszor megmondtam neki, szerencséje, hogy egy pedagógus férjet kapott. Bár itt már néha gyógypedagógusnak kellett lenni.” Leányuk eszmél erre a kapcsolatra: „Ez a mondatsor, látszott, nem most keletkezett. Amikor a háborúba elment, rég készen volt, a maga szerepének, szeretetének az igazolódására csiszolódott ki, így hordta végig Szibérián, börtönfolyosókon, egyre mélyebben süllyesztve a vágyódó szerelem alá...” (217.)

A férj-feleség indulatai a hazatérés utáni első karácsony estén nyomasztó, elviselhetetlen hangulatot teremtenek. Kertészné szenteste előtti nap jól időzített veszekedést rendezett. „A mamád nagyon megneheztelt rám” —• mondta Ágnesnek apja. „Épp a te ajándékodról volt szó. Én már nem is tudom, milyen kis megjegyzést tettem. S ő egyszerre a plafonon volt, s azt mondta, nem fogja szenteste is az én rosszalló pofámat nézni.” (453.)

A szenteste távol levő Kertésznéről beszélget apa és leánya, „őhozzá nagyon sok türelem és szeretet kellett, mondta ki Kertész a szót, amely benne is fölmerült. A háború alatt, hogy én nem voltam itt, ez hiányzott neki ... — Neked is ezt rója fel, hogy hideg voltál hozzá. Nem tudtál helyettesíteni..(467.)

Könnyű elítélni és megvetni Kertésznét hűtlenségéért, méltatlan kalandjaiért, kicsinyes, házsártos viselkedéséért, kitöréseiért. De egyre-másra ráirányít Németh László bennünket a közös felelősség gondolatára. A szinte kőből faragott, magát a világot, az életet szinte felsőbbrendű emberként szemlélő, a maga lezárt világában élő Ágnes is megérez valamit még apja megérkezése előtt a szeretet felelősségéből. Bár hűvösen tartózkodó anyjával szemben, mégis rátör a gondolat: „Néha bűntudat fogta el, hogy a magános asszpny nem kapott tőle elég szeretetet.” (64.)

A háromtagú család ösztönös erővonalai azt mutatják, hogy önmagáról megfeledkezni igazából senki sem tud közöttük. Hét éves távoliét után Kertész csak a fogságról tud beszélni, világa lezárt, nem nyílik belőle ablak az itthon maradtak felé. Gyámoltalan, tehetetlen, botorkáló ember lesz: nem egyszerűen azért, mert elfelejtette, hogyan kell megkötni a nyakkendőt, — hanem mert nem is tud (vagy nem is akar?) kitárulni, ráfeledkezni az otthon régi, de hét év után mégis új életére.

Kertészné is merev: a távoliét évei alatt kibomló kaland, a Laczkovicshoz fűződő szálak őt is saját világába zárják. Ami a család légkörét feloldhatná, emberivé, barátságossá tehetné: hiányzik belőle. Megértésre volna szüksége Kertésznek, jó szóra, esetlenségének, tétovasógának fölkarolására. Arra, hogy felesége elfogadja őt. Arra, ami Ágnes lelkében már ébredezik. Ráérez — az ösztönös ráérzés már-már tudatossá válik —, amire Kertésznek igazán igénye van. „De hisz a határon, Csóton csak a tetveiből, rongyaiból fürdették,

110