Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Boda László: A bűnök értelmezése a szeretet erkölcsében
könnyen oda vezetne, hogy a kárhozatot az emberi törvény kikényszerítő szankciójává tennénk és fenyegető eszköznek használnánk nem sorsdöntő esetekben is. Amikor azonban a múlt hiányosságait említjük, nem szabad megfeledkeznünk a jelen problémáiról sem. Hiszen tapasztaljuk, mennyire képesek vagyunk átesni a másik végletbe a bűn megítélése tekintetében. „Befeketítettük a világot a bűnökkel" — vallotta egy lelki- ismeretes lelkipásztor. Úgy érezte, hogy hívei megítélésében eddig túl szigorú volt. Aztán döbbenten látta azt is, hová jutnak azok, akik úgy érzik, hogy most már „szabad a vásár". Mert nagyon felelőtlen félreértése volna az új fordulatnak az, hogy valaki ilyenfajta következtetésre jutna: most már nem kötelező például a vasárnapi misén való rendszeres jelenlét. Ez tipikus példája a laxista gondolkodásnak. Erre nem ad fölhatalmazást a mai erkölcsteológia. Mert miközben lebontani igyekszik a jogi kategóriákra épített bűnfogalmat, egyben rámutat a felelős lelkiismeret és a keresztény hivatástudat kiépítésének fontosságára. Mert mi lenne akkor, ha csak arra éreznénk lelkiismereti indítást, ami halálos bűn terhe mellett kötelez? „A bűn” A súlyos és halálos bűnök megkülönböztetésének nehéz és felelős kérdése talajtalan maradna, ha azt nem alapoznánk meg teológiailag a bűn értelmezésével, újra-átgondolásával. Franz Böckle megkülönbözteti „a bűnt" és az egyes bűnöket. Bűnökről ugyanis csak analóg értelemben beszélhetünk. Az analóg fogalmaknak azonban van egy „vezére”, amelyben a fogalom tulajdonságai a legsajátosabban vannak meg. Ehhez viszonyítjuk a többit. Kérdés, melyikben találhatjuk meg tehát a bűnök „esszenciáját"? Mivel a 2. Vatikánum a keresztény hivatás megvilágítását tűzi ki célul a mai morálteológia számára, a bűn legsajátosabb megnyilvánulását is ebből a szemszögből nézzük. Szent Tamás megállapítása igaz marad, mikor azt mondja: a bűnben a teremtmény elfordul a legfőbb Jótól és a teremtett javakat választja Teremtőjével szemben. Igaz marad az is, hogy a bűn Isten akarata elleni tudatos és szándékos fellázadás. Mai szemléletünk szerint azonban a megközelítés a hívás és válasz fogalmait veszi tekintetbe. E szerint a legradikálisabban értelmezett bűn: Isten hívásának s ezzel szeretetének tudatos és szándékos, személyes döntésen alapuló elutasítása. Ez az elutasítás a keresztény ember konkrét élethelyzetéhez igazodik. S a „személyes jelleg", mint jelző arra mutat, hogy itt nem egyszerűen egy bizonyos tudatos és szándékos aktusról van szó, hanem olyan döntésről, amely a személyes magatartás mélyébe nyúlik, annak irányt szab, s az életünket érinti. Döntésünk tükre ugyanis emberi magatartásunk, életformánk. A bűnös döntés lehet végérvényes, amennyiben a Szentlélek elleni bűnnel azonos. Lehet azonban időleges is, amelyből a radikális megtérés módján kell visszatérni Istenhez. Amennyiben valaki ebbe a végzetes bűnbe esik, számára „a bűn” különféle konkrét bűnös döntések által alakul ki és lesz valóban személyes elhatározássá. S ez nem szavakon, hanem a szeretet válaszán, magán az élő magatartáson múlik. Hiszen ismerjük az evangéliumból Jézus példázatát a két fiúról. Az egyik engedelmességet ígért, de nem megy ki a szőlőbe. A másik megtagadja az engedelmességet szóban, de kimegy (Mt 21,27). Mindaz viszont, ami „a bűnnel” kapcsolatos, élesen fölveti a kérdést, vajon képesek va- gyunk-e mi ilyen radikális döntést hozni üdvösségünk mellett, vagy ellen? A radikális döntés és az ember Az emberi döntés sajátossága és gyengéi akkor tűnnek ki, ha azt a tiszta szellemi lények, az angyalok döntésével vetjük össze. Ez az összehasonlítás azoknak is érthetővé teszi a kérdést, akik nem hisznek az angyalok létében (pl. ateisták), ti. mint elméleti példa. Az angyalok döntése olyan tökéletes, hogy egyetlen aktusban, egyetlen igenben vagy nemben ki tudják mondani lényüket, szellemi személyiségüket. Igenjük is, nemjük is végérvényes, visz- szavonhatatlan. Ez magyarázza meg a kárhozatuk módját (vö. „Láttam a Sátánt mint villámot leesni az égből" — Lk 10,18). Aztán az angyali döntés nincs beágyazva abba a sajátos szituációba, cselekvési helyzetbe, ami az emberi döntésre annyira jellemző (pl. családi és társadalmi körülmények). Ha az emberi életek, sorsok mélyére nézünk, vagy saját tapasztalatainkat vizsgáljuk, kétség támadhat bennünk: tudunk-e személyes formában radikálisan dönteni üdvösségünk kérdésében? A szabad akarat klasszikus problémáját nem érintjük. Azt elfogadjuk és föltételezzük. A hatóképességét illetően tűnik nehéznek a kérdés. Minthogy a Szentírás tanítása és az egyház állásfoglalása szerint az ember képes dönteni üdvössége kérdésében, a válasz igenlő. De ez az „igen” csak akkor lesz megnyugtató, ha feltételeit
