Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TÁVLATOK - "Végső" fogalmaink értéke

zői (pars pro toto értelmében). Az újszövetségi görög nyelv keresztény tartalmában többet mond a klasszikusnál, amennyiben a szent szerzők arámi fogalmakban gondolkoztak és a görög köznapi nyelvet (koiné) beszélték. A száma a testet, de az embert ,,őt magát" is jelenti. A száma lehet szarksz, azaz „hús-test”, lehet azonban pneuma, ami nemcsak „szelleműnk", hanem az egész emberi mivoltunk. A görög és héber nyelvű és bibliai műveltségű szent Pál tudatosan használja a többféle nyelvezetet, amikor a különféle kultúrájú népeknek a kinyilatkoztatás igazságait tanítja. Egyszer a húsból való test és a szellemi (módon fennmaradó) test viszonyáról, máskor pedig a holtak (a meghalt egész ember) feltámadásáról tanít. Keresi a héber szöveg és a görög kifejezés ízét ahhoz, hogy közölni tudja azt, ami neki „ki van nyilatkoztatva" (Gál 1,12): „Van érzéki test és van szellemi test. Az első földi: a második meny- nyei ..(1Kor 15,45). „Amit elvetsz, nem kel életre, ha csak előbb meg nem hal... Isten pedig testet ad tetszése szerint" (37.38.) „Ilyen a holtak töltámadása is" (42). Milyen lesz az a test, amelynek szellemi ereje átragyog a testén? „Romlásra vetik el, — romlatlannak támad föl. / Dicstelenül vetik el, — dicsőségben támad föl. / Erőtlenségben vetik el, — erőben támad föl. / Érzéki testet vetnek, — szellemi test támad fel" (43.44.). Szent Pál verses könnyedséggel használja a kettős nyelvet, mert tudja, mit akar mondani!

„Közbenső idő", idő és örökkévalóság

Az egyház kezdettől a test és lélek lényegi egységét és ezzel az egész ember föltámadását, halála utáni életét hirdette: „Az üdvözítő második eljövetelekor a holtak föltámadnak tulajdon testükben" (IV. Lat. Zs. DSch. 801.). A dualista nyelvezet sok mindent leegyszerűsített, ugyanakkor számos hiányosságot is mutatott a halál és túlvilág megközelítésében. Ezt a gondolatmenetet többek között „a közbenső idővel" kellett kiegészíteni, h'a úgy következtetünk, hogy a halálban a lélek elválik a testtől, akkor egyszer majd egyesülnie is kell vele, hogy feltámadjon. A testnek ezt a feltámadását, az ember „végállapotát” egy idő után a történelem végére helyezték. Szent Tamás a „közbenső időt" teológiai következtetéssel úgy oldja meg, hogy a testtől elvált szellemi lélek a feltámadásig rendkívüli (csodaszerű) állapotban van. A testtől elválasztott szellemi lélek, mint substantia incompleta, mindig ráutalt marad a testre és ezért számára az elválasztott lét természeten kívüli (esse separatum est ei praeter natúrom) (vö. STh. 1. q. 89. — Cg. II. 81. — De anima 15.). Szent Tamás így eleget tett annak, hogy ontológiája kora számára értelmi megalapozásul szolgáljon a hit előkészítéséhez.

A mai ember világszemléletében azonban ezek „a kiegészítő feltevések" már nem bizonyitó erejűek. A fizikai világképünk sem olyan nyilvánvalóan egyszerű, mint egykor (relativitás, részecske-elmélet, kvantum-mechanika számos problémái), hogy az valamiképp alapul szolgálna a végső dolgok tisztázására. Korunk gondolkozásában az anyagi változások mértéke, az idő is relatív fogalommá vált, amely a mi tapasztalásunk „makrovilágában” másképp jelentkezik, mint az elemi részecskék között (egyidejűség, tömeg és sebesség összefüggése stb.). A fizikai idő a makrotestek változásának mértéke, az ember viszont antropológiai időben is él, — élményeinek és ismereteinek tágassága szerint. Bár teste alárendelt a fizikai változásoknak, tudatvilága valóban „quodammodo omnia" lehet. Már szent Ágoston is azt tapasztalja, hogy jelenünk a múlt és jövő között játszódik le. Az ember végessége éppen az, hogy egy pillanatot sem tud magának megragadni, sajátjának mondani és benne megnyugodni. Ha ebből a végességből átléphet a végtelenség honába, ami vágyainak, tudatának és törekvéseinek igen megfelelő, akkor ez a „túlvilág" nem csak egyszerűen a kozmosz betöltése, hanem „új ég és új föld" (Jel 21.), ahol új módon élhet tovább és ez a mód akár „itt és most” is lehet. A jelen javak megtapasztalásából az ember a boldogság tartósságára vágyódik, ami olyan jól tükröződik a szent Tamástól kedvelt Boéthius sokat mondó meghatározásában: „Az örökkévalóság a határtalan élet egyszerre való tökéletes birtoklása." — A „nunc stans" a „most” pillanata az örök harmónia ízelítője, amelyben már nincs a még-nem és a már-nem szorongató érzése. Ez az élmény szembenáll jelenünkkel, amelyben soha sincs igazán most, csak múlt és jövő. Ezért tör fel az ember örök fausti vágya: „Maradj még, oly szép vagy!"

A jelen élet és az örökkévaló jövő folyamatosan egymásba tolul, de mégis lényege szerint elkülönül: Egyszerre áll fenn kontinuitása és diszkontinuitása. Ezen ellentétek együttiétezé- sével próbáljuk evilági szemléletünket továbbvezetni, hogy a részlegeset az örökkévalóság folytonossága szerint kiegészítsük. Az örökkévalóságban ugyanis nincs megelőző, vagy következő, hanem olyan, mint a kör középpontja: az időbeliség minden pillanatát átjárja az örökkévalóság. Élő példánk erre Krisztus, aki feltámadt, tehát az örökkévalóság dimenziójában él, mégis jelen van történelmünkben. Ez a kiegészítő (komplementáris) szemlélet jelentkezik a személy értelmezésében is, amikor az egyed zártságát és közölhetetlenségét elfogadjuk és mégis azt tapasztaljuk, hogy az egyén önmagát éppen nyitottságával és állandó önközlésével teheti sajátos módon teljessé. Személyiségünk zártsága drámai módon éppen a halálban

88