Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vanyó László: A "túlvilág" és "örök élet" a korai kereszténység teológiájában
szerű maradt a későbbi korokban, Vergilius eposza is átveszi, majd az Isteni Színjátékban Vergilius lesz Dante vezetője az alvilágban, a pokolban. A hellenista korban válik egyeduralkodóvá a nézet, hogy a lelkek a halál után egy nagy földalatti üregbe, „Hádész házába" kerülnek, ekkor terjedt el az alvilágtól való félelem is. Az alvilágtól való félelem elterjedésének oka egy idegen motívum feltűnése, melyet a görögség a keleti, iráni vallásokból vett át, miszerint a túlvilógi életben a rossz tettek büntetését tanították, a kínzást. Az evilágot a túlvilágtól a Styx, az Acheron, vagy Léthé folyója választja el, a „szenvedés folyója”, vagy a „felejtés folyója". A folyónevek arra vetnek fényt, miben látták az evilági és túlvilógi élet különbségét. A Hellaszban elterjedő misztériumok még jobban az alvilágra irányították a figyelmet. Az eleusziszi misztériumok beavatottjaiknak jobb sorsot ígértek az alvilágban. A legjelentősebb vallási mozgalom az orfizmus volt, amely a Kr. e. VI. században terjedt el. Nevét a mitikus költőről, Orfeuszról kapta, aki az alvilágból felhozta Euridikét, s eme hádészutazása avatta az alvilág misztériumainak ismerőjévé. Az orfizmus már hirdette a tisztulás szükségességét, de evilágban, melynek révén a túl- világi bűnhődés elkerülhetővé válik. Tételei közé tartozott a reinkarnáció. Mielőtt a lelkek újra megtestesülnének, isznak az emlékezet folyójábái. Az élet így egészében nem más, mint visszaemlékezés. Az orfikus elemek Püthagorasz közvetítésével kerülnek Platón filozófiájába, aki egyébként az orfikusok ritualizmusát megvetette. Platón vallotta, hogy a túl- világi életben a boldogság vagy a szenvedés egyesegyedül az evilági életben végbevitt jó vagy rossz tettektől függ. A túlvilág lokalizálását illetően egyáltalán nem következetes, talán nem is tartotta fontosnak, hogy „hová" mennek a lelkek halál után, mert hol az alvilágról beszél, hol pedig arról, hogy a lélek kocsiját istenek kísérik a „valóságok birodalmába", mely azonban túl van az egeken! A filozófusnál a hangsúly a „hely”-ről áttevődik az állapot kérdésére, alapvetővé válik az erkölcsi, etikai szempont. A hellenista kor sztoikus filozófusa, Poszeidoniosz, dolgozta ki a túlvilógi élet ama elméletét, mely a császárkorban és a keresztény korban is a legelterjedtebb lett, s a „legtudományosabbnak" számított. Poszeidoniosz a világ szférikus szerkezetét vallotta, melynek középpontja a föld. Mivel a föld tömör, nem engedi meg az alvilág feltételezését, mint föld alatti üreget. A világ legkülsőbb szférája a tűz-szféra, mely felé a lélek halála után útra kel, mivel saját lényege is a tűz. Ha ide eljut, a szépség és a szabályos csillagmozgások helyére, nagy boldogságban részesül. A cél elérésének azonban feltétele, hogy ne legyenek szenvedélyei, vágyai, melyek a föld felé húznák, mert akkor nem tud átkelni a Hold körüli viharzónán, visszatér a földre és a sír körül ólálkodik (üdére). Nézeteit tanítványa, Cicero népszerűsítette a latin világban „Scipio álma" c. művében. A görögségen kívül figyelemreméltó nézeteket lehet találni a perzsa Zoroaszter vallásában, mely a halált, mint a másik életre nyíló „kaput" értelmezi. A lélek még három napig a halál beálltának helyén tartózkodik, még akkor is, ha a holttest már közben máshová került. Ez idő alatt még lehet áldozatokkal befolyásolni és segíteni a megholt túlvilógi sorsát. A negyedik nap következik a mérlegrehelyezés, a démonok megmérik a lelket, s ha jó és rossz tettei egyensúlyban vannak, akkor tisztulásra van szüksége, ha túlsúlyban vannak jó tettei, akkor boldogság a része, de ha a rossz tettek vannak túlsúlyban, az evilágot a túlvilággal összekötő hídon áthaladva a pokolba zuhan, mert a híd leszakad alatta. Itt szenvedés és kínzás lesz a része. Innen ered a kínzás motívuma a túlvilágra vonatkozó elképzelésekben. Zoroaszter vallása eredetileg ismerte az egyetemes eszkatológiát, a feltámadást is, de ez később már elhalványult benne. A ZSIDÓ APOKALYPTIKA — Abban különbözött alapvetően a görög felfogástól, hogy a világot nem térben osztotta ketté evilágra és túlvilágra, hanem a történelmet osztotta „jelen világkorszakra (ho aión houtosz), és „jövendő világkorszakra" (ho aión mellontosz). A két korszak egy és ugyanazon világfolyamat része; abban különböznek, hogy míg a jelen az ember által létrehívott rossz erőtere, addig a jövő Isten alkotása, emberi „hozzáadás” nélkül. Az alvilág, a „seol” elválaszt Istentől, az a hely, ahol az ember távol van tőle, míg a jövő „aion” az, melyben közel lesz hozzá. Az apokalyptikus irodalom Kr. u. 135-ig virágzik, a kereszténység kortársa is, ezért fontos számunkra. Az apokalyptika szembeállítja ugyan a két világkorszakot, de a jelenben tapasztalható rossz mégsem teszi pesszimistává, mert teremtésteológiai optimizmusa ellensúlyozza ezt. A görög felfogással szemben új szempontja, hogy a világ nem örökkévaló, hanem időbeli kezdete és vége van. Az apokalyptika központi témája a jelen pusztulása, elmúlása és az új világ teremtése, mely az igazak otthona lesz. A kozmológiai elemek kezelésében az apokalyptika nagyvonalú, mint a Biblia is, nem törekszik a heterogén elemek egyeztetésére, mert úgysem a jelen világ lesz a feltámadottak élettere. így például, ha a csillagok istenellenes erők szimbólumai, akkor sorsuk a pusztulás a jövendő viiágkorszakban, mint a Szibillái Könyvek tanítják.3 Ha viszont az Istenhez hűséges rend megtestesítői, akkor a jövendő világkorszakban fényerejük meg76
