Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: "Hogy életük legyen" (Jn 10,10)

fonódik a jövő kérdésébe.2 Miért van az, hogy nincs élet jövő nélkül? Miért válik elviselhetetlenné az élet, ha reménytelen a folytatás? Hányszor fölfakad a keserű sóhajtás, gyötrődő emberek ajkáról: Nem élet ez így! — S valahányszor elhangzik ez a megállapítás, az élet tagadása, — a kilátástalan jövő játszik át a jelenbe. Ha nincs jövő, nincs igazi jelen, elviselhetetlen az élet.

Mi az élet? És mi a jövő?

Az ember végességét a legkegyetlenebbül a halál tényével szembesítve látjuk. A jövőnek bizonytalanságát is éppen maga a halál hangsúlyozza. Az ember, az emberiség jövőjéről megfogalmazott megannyi utópia itt válik kérdésessé és bizonytalanná: a halállal szemben. Mit ér az ember? Korlátok közé szorított élők vagyunk, s bele kell törődnünk abba, hogy értelmetlen az élet?

Hogyan lehet igazán emberi módon élni? Hogyan lehet hinni az életben? Az életfunkciók fenntartása — létfenntartás, fajfenntartás — még nem emberi élet. És bármennyire magasra helyezzük is az értékét, az önmagáért való munka sem biztosít igazi életet. Az életet köny- nyebbé, elviselhetőbbé, szebbé tevő munka emberibbé teszi az életet. De vajon pusztán attól emberi-e az élet, hogy leélhető?

A divatos témák közé tartozik manapság az öngyilkosság jelensége is. Ennek a kiábrándító jelenségnek fölmérése és elemzése bel- és külföldi folyóiratok hasábjain bőséges helyet kap már évek óta.3 Annyit mindenképpen bizonyít ez a tény, hogy az életfunkciók puszta fönntartása nem jelent akkora értéket, amiért érdemes volna szembenézni a sosem biztos jövővel. Megcsappant a hit az életben. Valamire szükség volna, ami több, mint pusztán életjelenség. Az „élet", amiben hinni érdemes volna, úgy tűnik, homályban van.

Ebben a környezetben, — amelyben hangzatos jelszavak ellenére is oly sokan bizonytalanná válnak—.kellene tanúságot tennie a keresztény közösségnek, hogy kereszténynek lenni annyit jelent, mint igazán élni. Az „élet Kenyere” a táplálékunk, az „élet Igéje” hangzik felénk. Az élet pedig — bármily nehéz is megragadni a lényegét — elválaszthatatlan a jövőtől. Bizonyságot kellene tenni arról, hogy jövőnk van.

Kereszténynek lenni annyit tesz, mint megvallom, hogy — bár nem saját erőnkből, hanem ajándékképpen — miénk az „abszolút jövő”.4 Még akkor is, ha reményünket nem tudjuk bizonyító erővel előadni. Ezért utópistának tartanak bennünket, akik a végtelenben remélünk, és szemben állunk mindennel, ami véges. A kézzel fogható valósághoz, ha valóban keresztények vagyunk, nem tapadunk hozzá annyira, hogy csak ezt élveznénk, míg be nem következik a halál. A világ sötétségét nem vesszük olyan súlyosnak, hogy ne tudnánk hinni az örök fényességben. S ez a hivő remény tesz éppen szabaddá. De pontosan ez teszi lehetővé azt is, hogy értékelni tudjuk a kézzel fogható világot is, a szellem, a szeretet, az élet, az öröm, az eredmény, a munka evilági javait. Mert nyilvánvaló, hogy nem lehet az emberi életnek értelme az, hogy ezeket a javakat úgy értékeljük, hogy nem veszünk tudomást mindezek korlátozottságáról, végességéről. — És közben természetesen a mi életünk is hozzá van kötve az idők változásaihoz. A keresztény ember életéhez is hozzátartozik, hogy egyszer örül, másszor sír; megéli az emberi élet nagyságát, lendületét; máskor pedig előre megízleli a halált, a hiábavalóságot, a csalódást. De éppen ez a tény, hogy a keresztény ember szabadon áll szemben az élet valóságával, úgy hogy nem tekinti abszolútnak sem a halált, sem a földi életet, csak úgy valósulhat meg, ha hisszük és reméljük, hogy mindezt, amit megtapasztalunk az életből, átfogja az örök szeretet szent titka.

Elgondolkodtató lehet egy kívülálló számára, aki idegenként veszi kézbe a Bibliát, menynyire központi fogalom a Szentírás könyveiben éppen az élet. Az egzisztenciáját lehetetlenülni tapasztaló Jób kemény keserűséggel átkozza meg születése napját: „Vesszen a nap, amikor világra jöttem, az éj, amelyen azt mondták: Fiú fogantatott!” (Jób 3,3) — És Isten, aki a próbatételekkel teli élet ura, jobbra fordítja Jób sorsát. Ezzel a kijelentéssel zárul az Ószövetségi Szentírásnak ez a mély költőiségű könyve: „Jób öregen és az élettel betelve halt meg (42.17).

A Teremtés könyvének első lapjaitól a Jelenések könyvének utolsó oldaláig újra és újra nagy hangsúllyal nyer megfogalmazást az élet. Az Ür „kisajátította az élet fáját a kert közepén...” (Tér 2,9). János apostol Jelenéseinek könyvében pedig ezt olvassuk: „Ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához...” (Jel 22,19).

„Nem a halottak Istene, hanem az élőké” —• mondja Jézus az Istenről (Mk 12,27). S az élet fontosabb mindennél; tehát ne aggódjunk, mit eszünk vagy mit iszunk: bizalmunkat vessük a mezők liliomait ruházó mennyei Atyába (vö. Mt 6,25—34). Abba az Atyába, akit Jézus maga így szólít imádságaiban: „Atyám!” —és akit nekünk is így kell megszólítanunk: „Mi Atyánk!” (Vö. Mt 6,9) Atya: az élet ajándékozója. Akitől a gyermek az életét kapja. — Az Isten országa, amelynek beköszöntét hirdeti Jézus, az élet diadala (vö. Mt 12,27). A testvére halála miatt szomorkodó Mártának mondja Jézus: „Én vagyok a feltárna-