Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FIGYELŐ - Cselényi István: Közös Létezés
nek a másik oldala az önzésnek (még a lehetőségének is) tökéletes kizárása, amint azt (a Filippi-levél sora szerint is) Krisztustól, keresztjéből megtudtuk. A Krisztusban létrejött egység tükrében Isten önzetlensége követendő példa, alap- követelmény az ember számára is: „Isten a jókedvű adakozókat szereti” (2 Kor 9,7). Ezért is mondhatjuk azt, hogy a magántulajdonon alapuló társadalom nem csupán szociológiailag, hanem az evangélium szellemében sem fogadható el. Itt szeretnénk érinteni a társadalmi berendezkedés sokat vitatott kérdését. Nem tűnik teljesnek az az állásfoglalás, amely szerint a kereszténység nem társadalmi kérdés, hanem lelki, tehát — ha meg is valósulhat minden társadalomban — túl is van minden konkrét társadalmon. Nem tűnik megoldásnak. A kereszténység gyökerében a testvériség vallása, tehát csak nagy kompromisz- szumokkal marad keresztény mindaddig, amíg az ember lealázására épül a társadalom. Hogy ilyen tulajdon-struktúrájú társadalomban mennyire eltorzul még a teológia is, arra bizonyság például az a középkori gondolkodás, amely Istent „legfőbb birtoknak" tekintette. Hasenhüttl szerint e kor Istene valamiféle mennyei bankár inkább, mint mindenét szétosztó édesapa.2 Az eldologiasodott, elidegenedett istenkép az „én-felfuvódásban” élő ember „fonákja”, ahogy azt a feuer- bachi-marxi valláskritika állította. A mai ateizmus ilyen értelemben ennek a birtok- istennek a halála. Elégtelennek tűnik az a felfogás is, amely úgy találja, hogy az egyháznak azért kell a szocializmus mellé állnia, mert most épp ez a „császár”, akinek meg kell adni a „neki kijárót”. A szocializmust nem azért kell vállalnunk, mert a kereszténynek teljesen mindegy, hogy milyen társadalomban él, hanem azért, mert épp ez a társadalom igyekszik haladni a felé az eszmény felé, amelyet az evangélium embereszménye is feltételez, amikor a közös emberi értékek megvalósítására ösztönöz, amikor arra szólít, hogy az önzés minden formáját, így a tulajdonhoz való kötődést és az ezzel járó elembertele- nedést is elvessük (vö: szegénység!). Ilyen értelemben beszélhetnénk talán szocialista morálisról is. Az ugyan valóban nem a keresztény erkölcstudomány feladata, hogy a társadalmi fejlődés konkrét lépéseit megállapítsa, de — sajátos, transzcendens céljain túl — az igen, hogy azokat figyelemmel kísérje és sajátos motivációval segítse, hogy a bensőnkben búvá elidegenedést állandóan leleplezze. A közösségi egzisztencia. Az antropológiailag — és közvetve teológiailag is — értett „via negativa" után a pozitív utat is be kell járnunk: hogyan valósul meg a keresztény hitünk szerint igazi — tehát közösségi — létezésünk? Először is álljunk meg az egzisztencia szónál, amelyet az egzisztencializmus nagy alakja, Heidegger úgy értékel, mint annak kifejezését, hogy az embernek szüntelenül ki kell lépnie önmagából, mert szüntelen úton van identitása, megvalósulása felé — homo viator (Gabriel Marcel). Ez a „kilépés" azonban nem jelentheti egyszerűen az egyedi én érvényesítését, hanem csakis a közös emberi felé való „kimenetet". Ez az a szempont, amely az egzisztencializmuson, sőt a kinyílást talán szűk körben értelmező perszonalizmuson is túlemel bennünket. Érdekes lenne itt a lényeggel szembeálló létezésnek nem arisztotelészi, hanem platonikus eredetű tartalmat adnunk, azaz ,,energejá"-nak, erőkiáradásnak is látnunk. Ha tehát az ember létezésével — cselekvésével és kitárulásával — nő bele a közös emberi lényegbe, akkor létezése alapvetően közösségi. Az én-kötődésről mondottak alapján a „közös létezésre" való törekvésben alapvetően látszik a tulajdonhoz láncoló tudati beidegződések elleni harc. Társadalmunk jó három évtizedes tapasztalatot szolgáltat ahhoz, hogy a társadalmi struktúrák változásával nem jár együtt automatikusan ezeknek a kötődéseknek az elmaradása. Az osztálytársadalmakban töltött évezredek túlságosan sok nyomot hagytak az emberi pszichén ahhoz, hogy ne kellene nap nap mellett, önmagunkkal is megküzdve megharcolnunk önzésünkkel, erőszakosságunkkal, 'az elidegenedés veszélyével. így értjük meg annak a törekvésnek a fontosságát, melyet Eckhart „Enteignung”-nak nevez, s amit a birtoklásra-törekvéstől, önzésünktől, sőt éni- ségünktől való megszabadulásnak fordíthatnánk. Néhány konkrét probláma világítja meg a birtokvágy felülmúlásának lehetőségét. A tulajdon-kötődés leküzdése természetesen nem azt jelenti, hogy nem törekedhetünk családunk és magunk jólétének emelésére, de feltétlenül megköveteli tőlünk, hogy a birtok — autó, telek, netán hétvégi-ház formájában — ne váljon számunkra szentté, minden másnál fontosabbá, és főleg ne mások kárán próbáljuk megszerezni. Komoly napi gondunk: a nagyobb kereset miatti munkaerővándorlás figyelmeztet: nem nyugodhatunk bele abba, hogy az anyagiak gyarapodásával ne járjon együtt az erkölcsiek továbbnövekedése. A társadalmi fejlettségnek azon a fokán, amelyen állunk, nagyobb anyagi javak állnak az egyes emberek rendelkezésére. Megnövekszik tehát a felelősség: hogyan bánunk vele. Közös értéknek tekintjük — vagy szabad prédának? 54