Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 1. szám - FÓRUM - Vallomások a hitről

magunkat" rendszeres gyónással, évi lelkigyakorlatokkal stb. De bizonyos értelemben hitéletünk mégis „állóvíz" volt. Nem voltunk felvértezve és nem értettük a „kívülállókat.” Az egyetemen találkoztam először „szabadgondolkodóval”. Nem tudtam, hogy miért jó neki, ha mindent megkérdőjelez és hogy akar tovább indulni. A másik, a megdöbbentőbb tény a háborúban ért. A közvetlen halálveszélyben úgy gondoltam, mindenkinek hinnie kell. Én akkor kerültem igazán közel Istenhez, amint ma mondják, „igazi határhelyzetben voltam": Rádöbbentem egyedüllétemre, védtelenségemre és arra, hogy csak Isten erejében bízhatom. Kerestem egy másik vallásos, lelkileg rokon társat, akivel „egy nyelvet beszélünk”. Akkor láttam, hogy ugyanolyan nevelésben részesült társamat cinikussá tette a háború. Mindenért az Istent és az egyházat okolta . . . Elég jó történeti látásom volt, talán ezért nem tudtam az egyházat vádolni a háború miatt, bár láttam, hogy tagjai komoly mulasztást követtek el. Ügy gondolom, hogy aki keresztény, annak mint embernek is a társadalmi igazságot kell keresnie és nem állandóan valami intézményes irányításra várnia.

Hitemről alkotott kép „hagyományos". Soha nem kerestem a „kételyeket”, inkább az isteni igazságok lényegét akartam befogadni. Hogy ez mennyire nehéz, most látom, amikor fiammal újra tanulom a hittant. De érdekes módon, különös, új színben tűnnek fel előttem a régi igazságok. Érdekes az is, hogy egy kisgyermek hogyan érti meg ezeket. Azt hiszem, elsősorban az én örömömet, lelkesedésemet éli át és a szeretetem közvetítésével kapja az első benyomásokat hitünk igazságairól. Nekem a vallási életben legtöbbet a Krisztussal való találkozás jelenti, aki mintegy átsugározza felém a szentháromságos Istent. Ma sokan Krisztust emberi oldalról közelítik, talán azért, mert nagyon is embernek érzik magukat. Mi inkább újra meg újra önmagunkból próbáltunk kilépni és ezért az /sfen-embert kerestük. A túlvilág életem teljességéhez, gyermekkorom korán megsejtett boldogság-érzéséhez tartozik valahogy így: Az időtlen Szépség felragyogása életemben és elveszíthetetlen részesedés Istenben.

Ezen Szépség felől közelíti meg a hitet BORSOS MIKLÓS folyóiratunk munkatársának adott beszélgetésében:

A TELJESSÉG DICSÉRETE

Az erkölcsnek, a művészi magatartásnak egyetlen lehetséges útja benne van szent Ferenc himnuszában és egész életében: Mindenható, fölséges és jóságos Úr, / Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás. /És minden áldás. /Mindez egyedül Téged illet, Fölség /És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. /Áldott légy Uram és minden alkotásod, / ...Áldott légy Uram, minden emberért, ki szerelmedért másnak megbocsát, / . . . Dicsérjétek az Urat és áldjátok, / és mondjatok hálát Neki, /és nagy alázatosan szolgáljátok! (Sik Sándor ford.)

Az igazi művészet csak vallás lehet, mert kifejezi alkotója hitét a világban és a világ értelmében — hit nélkül az ember pusztulás tárgya lesz vagy saját magát teszi önpusztítóvá.”

Ezzel az alapgondolattal indította jubiláns művészünk beszélgetését a hitről, az emberi állásfoglalásról. Ez nemcsak olvasóinknak szól, hanem mindazoknak, akik képesek művészétéből, a természet szépségét közvetlenül kifejező vagy a szimbolikusan emelkedett alkotásaiból olvasni. A hit Borsos mester számára nem az egykor tanult „hittant" jelenti, hanem egyénileg kiérlelt, átgyötrődött igazságokat, személyéből és müveiből áradó erőt, ami értelmessé és teljessé fogja össze életét.

Amikor ráébredtem arra, hogy a művészi kifejezés feié irányul életem, legjobban Firenze vonzott. Az ott fiatalon beszívott latin képzőművészet szelleme felemelt az Egész szemléletébe. Itt lettek tanítómestereim szent Ferenc, Dante, Leonardo, Michelangelo. Ebben a belső párbeszédben a tér és idő eltűnt, velük találkoztam Firenze minden pontján, úgy, amint azt a legutóbbi látogatásom után a „Firenzei képek" sorozatában megrajzoltam. A nagy mesterek között nemcsak a művészetet, hanem az élet teljességét is megtaláltam, azt a teljességet, amelyben a kis és kicsinyes dolgok feloldódnak. Megtanultam azt is, hogy a nagyon egyszerű rendszerint nagyszabású. Ilyen volt első firenzei „lakosztályom", ahol az egyszerű szerzetesi élet „luxusát" élveztem: Semmi fölösleges, semmi dekoráció. Csak negyven év múltán tudtam kialakítani magamnak az egyszerűségben rejlő gazdagságnak ezt a légkörét itt, a tihanyi kisház padlásterében. A szentferenci derűt és harmóniát jelenti számomra a kert is, a Balaton egész vidéke, ahol a természetben közvetlenül tapasztalhatom a Teljességet: „Áldott légy Uram, és minden alkotásod: legfőképpen urunk-bátyánk: a Nap, aki a nappalt adja, és aki ránk deríti a te világosságod."

Nem régen kaptam kézbe Heisenberg újabb könyvét, és megrendültén vettem észre, hogy korunk tudósai egymás között már megvitatták és a tudomány nyelvén megfogalmazták mindazt, amit én negyven év óta vallók: A töredékesben, a részlegesben észrevenni és kifejezni az Egészet, a Rendet. (A mester itt a következő részeket olvasta fel.)

32