Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Nagy József: Homiliavázlatok Húsvétvasárnaptól Pünkösdig
Jézus tudta, hogy a hit nem könnyű dolog, főleg azoknak, akik „nem látnak”. Ezért boldognak mondja azokat, akik elfogadják majd a benne hivők tanúságát és a hitből akarnak élni. Ezek is valami olyat kapnak, ami felér a „látással”. „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, s hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). A hit nagyobb szerepet játszik életünkben, mint gondoljuk. A jövőt csak az tudja építeni, aki hisz a lehetőségekben és bizalommal tekint előre. A jövő alakításánál mindig a homályt igyekszünk megvilágítani, tehát ismeretlen világba lépünk. Ehhez pedig bátorság kell. A tudomány bármilyen léptekkel halad előre, egyre több titokkal állunk szemben. Nincs olyan ember, aki mindenhez értene. Rá kell hagyatkoznunk másokra, az általuk felkutatott eredményekre. Hit nélkül nem lehetünk részesei az élet leggazdagabb élményeinek. A barátság kialakításához, a családi élet ezernyi mozzanatához, a másokra való ráhagyatkozáshoz „hit” kell. Jellemünket is akkor alakítjuk, ha hiszünk az eszmények értékében. Innen már csak egy lépés kell az Istenbe vetett hithez. Krisztus tanítása és feltámadása nyomán az élet végső titkára és a végleges jövőre kaphatok választ. De csak úgy, ha kilépek magamból és meghódolok az isteni szeretet tettei előtt. Úgy, ahogy Paul Claudel írja a Magnificat c. versében: Áldott légy Istenem, mert megszabadítottál magamtól. / Elérted, hogy boldogságomat nem magamban keresem, / hanem egyedül a te akaratodban. / Nem az a boldog, aki szabad, hanem akit célra rendeltél, / mint a tegezben nyugvó nyilat. A húsvéti hitben azt fogadom el, hogy Isten nekem is feltámadást és örök életet szánt. Ahogy ennek a hitnek a megtalálásához keresés és engedelmesség kell, úgy a fenntartása is személyes erőkifejtést követel. A hittel is úgy vagyunk, mint minden eszménnyel: hol lelkesít, hol terhet jelent. Egyszer mindent megvilágosít, máskor homályban hagy. Csak akkor tartunk ki benne, ha az irgalmas Istenre bízzuk magunkat. Húsvét 3. vasárnapja (ApCsel 5,27b—32, 40b—41; Jel 5,11—14; Jn 21,1—19) A tanúságtétel öröme Az apostolok viselkedésében azt látjuk, hogy benső ösztönzést éreznek a Krisztusról való tanúskodásra. Nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak. A büntetés sem tántoríthatja el őket küldetésüktől, sőt öröm nekik, hogy áldozatot hozhatnak érte. Krisztus azt akarta, hogy egyháza a világ végéig tanúskodjék mellette, azért vizsgáljuk meg ennek a feladatnak a sajátságait. A tanúságtétel alapja a Krisztus iránti szeretet. A legnagyobb feladatot Péter kapta, azért Krisztus neki nyíltan feltette a kérdést, hogy jobban szereti-e őt, mint a többiek. Eljárása érthető. A tanúskodás elsősorban azt jelenti, hogy követjük Krisztust: engedelmesek vagyunk az Atya felé és vállaljuk kötelességeinket az emberek iránt. Azután képviseljük azt a lelkületet, azt a tanítást, amit Krisztus hozott. Az ilyen élet áldozatot követel. De ha olyan valakiért hozunk áldozatot, akit szeretünk, tudjuk, hogy a vele való kapcsolat kárpótol mindenért. Keresztény élet csak úgy alakulhat ki bennünk, ha Krisztusban felismertük a Megváltót, a Főpapot, a Tanítót és a Közbenjárót. Ő az Atya minden- hatóságának és irgalmának a képviselője és megbízottja, üdvösséget, boldogságot csak tőle várhatunk. Krisztus bírái előtt így fogalmazta meg küldetését: „Azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Az apostolok megtalálták ezt a nagy igazságot s ezt képviselik, A keresztény ember is tudja, hogy az élettel és igazsággal jegyezte el magát. A tanúskodás végül azt is igazolja, hogy az életnek szent, szakrális jellege van. Krisztus ezt úgy fejezte ki, hogy megígérte, velünk marad a világ végéig, s méginkább kifejezte azzal, hogy kiárasztotta övéire a Szentlelket. Ezért beszél így Péter: „Mindezeknek tanúi vagyunk mi és a Szentlélek, akit Isten azoknak adott, akik engedelmeskednek neki." Húsvét 4. vasárnapja (ApCsel 13,14. 43—52; Jel 7,9. 14b—17; Jn 10,27—30) Hűség és biztonság A bizonytalanság állandóan kíséri életünket. Nem tudjuk, mi lakik az emberekben, mit hoz a jövő, érdemes-e küzdeni és fáradozni? Jézus ezt a bizonytalanságot oldotta fel, amikor magát jó pásztornak nevezte. Hasonlatának megvolt az előzménye. A zsidók megkérdezték tőle: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket?” Ők ugyan a saját maguk által elképzelt Messiás megnyilatkozására gondolnak, Jézus ellenben úgy válaszol, hogy a benne hívőknek ad bizonyosságot. A jó pásztor sajátsága, hogy ismeri övéit; ez a kijelentés nagyon gazdag tartalmú. Ügy ismeri, hogy mindenki mástól meg tudja őket különböztetni. Belelát szívükbe, előtte nem lehet alakoskodni. Tudja, hogy ki keresi nála az igazságot, a bűnök bocsánatát, a lelki békét, és az örök életet. De ismeri bajainkat, bánatainkat, erőtlenségünket és jószándékunkat is. Ennek az ismeretnek megfelelően osztogatja kegyelmeit és jár közben értünk az 25
