Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Közös ima - közös elmélkedés
pedagógusok figyelmét arra, hogy tanítsák meg nézni, látni gyermekeiket. Neveljék rá őket arra, hogy tudják hosszan megcsodálni a szép kilátást, a csillogó víztükröt, a ringó búzatáblát vagy egy virágzó cseresznyefát a gyűjtögető méhekkel, a lemenő napot vagy a fűszálak között dolgozó hangyákat. A gyermeket megragadják a látott élmények, és egyrészt gondolkodásra, képzettársításokra indítják, másrészt megszületik benne a megfigyelésre, látásra, megcsodálásra képesítő belső csend, amely a szép- vagy a harmónia iránti érzéknek éppúgy feltétele, mint a kreativitásnak.10 Ugyanaz a belső csend, amely — amint a modern pedagógia hangoztatja — minden igazán emberi és minden személyes érték táptalaja, feltétele az Istennel való személyes találkozásnak is. — Az említett elmélkedési — elmélkedésre tanító — módnak éppen az az alapvető felismerése, hogy a szépnek, elsősorban pedig a természet szépségeinek szemlélése mélységes benső megrendülést, csendet hozhat létre az emberben, majd e csendben a Végtelen Szép, a Végtelen Szeretet megragadó sejtése, megtapasztalása születhetik meg. — Számtalan költőnél — Adynál, Tóth Árpádnál, Babitsnál vagy József Attilánál —, íróknál és filozófusoknál olvashatunk erről az élményről, erről a megtapasztalásról: — József Attilát például a hegyek fensége ragadja meg: Láttam, Uram a hegyeidet / s olyan kicsike vagyok én. / Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, / hogy küszöbödre ülhessek, Uram. / Odatenném a szívemet, / de apró szívem hogy tetszene néked? / Roppant hegyeid dobogásában / elvész az ő gyönge dadogása . .. (Isten). J. Greene a csillagos égbolt láttán sejti meg a Végtelen Szeretet jelenlétét: „Volt egy pillanat — írja gyermekkorára emlékezve —, amikor szememet az ablakra emelve a fekete égboltra lettem figyelmes, ahol néhány csillag ragyogott. Hogy is tudnám szavakba önteni a kifejezhetetlent? Ez a perc talán életem legfontosabb perce volt, és nem tudok róla beszélni. Egyedül voltam a sötét szobában, s miközben szememet az égre emeltem, olyasmi ment bennem végbe, amit leginkább a szeretet fellobbanásának nevezhetnénk. Szerettem életem folyamán máskor is, de soha úgy, mint ebben a rövid pillanatban. Nem tudtam ugyan, hogy kit szeretek, de tudtam, hogy jelen van, s hogy Ö is lát és szeret engem."11 Ami az elmélkedésre vezetés gyakorlatát illeti, a mondottakból következik, hogy feladatunk lényegileg abban áll, hogy adjunk módot a természeti szépnek hosszú, csendes megcsodálására. — Ha például a család egy szép kilátású helyhez ér a kiránduláson, a szülők ne csak a táj szépségeire hívják fel gyermekeik figyelmét, hanem találjanak módot 10—20— 30 percnyi elcsendesülésre is. A csendben egyszercsak új színt kap a világ. A madárdal, a szél zúgása, a fák suttogása vagy a patakcsobogás valójában csak most bontakozik ki igazán, és most nyer jelentést... S ha az elcsendesülés előtt felhívják a gyermekek figyelmét arra, hogy ez a csodálatos élő világ Isten kezében van, és ők is „Istennel együtt", „Isten tenyerén” ülnek itt, míg a tájat nézik, akkor fel fogják fedezni azt az új színt a világban, amelyet csak a csendben fedezhet fel az ember, s akkor a táj megcsodálása valóban csakhamar elmélkedéssé, imádsággá válhat számukra. E sorok írójának feladatai közé tartozik az első éves teológusok elmélkedésre tanítása. Évről évre tapasztalja, hogy e 18—20 éves fiatalemberekre — akik induláskor részben éppoly járatlanok az elmélkedésben, mint a többi korosztályukbeli keresztény fiatal — általában milyen nagy hatással van az itt ismertetett „természeti elmélkedés”. Többnyire azok is megsejtik ilyenkor a csendnek, az elmélkedésnek, Isten jelenlétének ízét, akik a hagyományos (szent ignácl, sulpici, stb.) meditációs módokkal eleinte csak nagyon nehezen boldogulnak. Témánkkal kapcsolatban rá kell mutatnunk arra, hogy egy ilyen élményben gazdag egyéni elmélkedés a legkiválóbb bevezetője a közös imának vagy elmélkedésnek. Mert az élmény — a természet csendje, szépsége —• sokszor úgy megragad többeket az elmélkedők közül, hogy ők most már félelem nélkül, könnyedén szólalnak meg, s ezáltal megszólaltatják társaikat is. — Amennyiben a természettel való közvetlen találkozásra nincs mód — például egy hitta nos csoport vagy liturgikus közösség esetében —, némileg helyettesíthetjük azt vetített képekkel. Ilyenkor lassan —■ 2—4 percenként — váltjuk a képeket, hogy módot adjunk a hosz- szas, csendes szemlélésre. A vetítés 40—50 percig is tarthat. Közben ne legyen beszéd, legfeljebb halk, megnyugtató zene (pl. Beethowen VI. szimfóniája). A vetítés előtt hívjuk fel a résztvevők figyelmét arra, hogy nem egyszerű vetítésről lesz most szó, hanem elmélkedésről: Istennel együtt csodáljuk azt a sok szépet, amelyet alkotott; vele „együtt" ülünk, neki adunk hálát. A közösségi ima közvetlen — lélektani — feltétele Az elmélkedni tudás csupán a közös ima távolabbi feltétele. Gyakran előfordul, hogy elmélkedő emberek, akik először hallanak a közösségi imáról, elmélkedésről, azonnal készek az ellenvetéssel: Én nem tudnék bensőmről, Istennel való kapcsolatomról mások előtt beszélni, 244
