Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TÁVLATOK - Világiak az egyházközség életében
lasszák őket —, fel kell isnnerniök, hogy az egyes feladatok ellátására kapott adottságaik- adomónyaik,— a karizmák— nem lehetnek ellentétben egyháztagságukkal, sőt éppen ezen adományok segítségével tudják ellátni az egyházi közösségen belüli fontos feladataikat. Az egyéni adottságoknak és az egyház intézményes feladatának bármiféle szembeállítása akadályozója lenne az igazi keresztény cselekvésnek. A Krisztus-alapította egyházat kezdettől a Szentlélek erősíti és nem utólagosan vagy másodlagosan. Krisztus Lelke Ő, aki az Atyától árad és az Ő erejével válik Isten népe, a hivők közössége, az egyház, az üdvösség egyetemes szentségévé. J. Bőse teológus felhívja a figyelmet azokra a szélsőségekre, amelyek gyakran zavart okozhatnak a keresztény cselekvésben: Az Ige könnyen emberi csontvázzá, a merev formulákba zárt Krisztus pedig elvont dogmává zsugorodhat kezünk között. A Biblia holt betűvé válhat. Az intézmény öncéllá lehet, amely végül önmagába csukódik. De hasonló kockázatot jelent a Lélek elválasztása az Igétől: ez az út hamis illuminizmusba, tartalmatlan érzelmeskedésbe vagy a puszta aktualizmus szélsőségeibe torkollik. Az Igét megmerevítek köny- nyen a Lélek tagadói lesznek, viszont mások éppen a Lélekre hivatkozva akarják igazolni lelki-vallási anarchiájukat. Az egyház története bőven szolgáltatott példákat az ilyen részleges egyensúlyvesztésekre. Alkalmasság a keresztény cselekvésre Az egyházat mint tanulóközösséget mutatja be Günter Biemer freiburgi katekétika-pro- fesszor. (Gemeinde als Lerngemeinschaft, Diakonia, 1974/4.) Az egyház élete tanulás és fejlődés nélkül megakad, Ezt éppen a világi hívek érzik legjobban. A hívek és a papság egyaránt tudják, hogy az evangélium meghirdetett igazságai a gyakorlatban csak részben valósulnak meg. Ebből ered a feszült törekvés a mindig többre, a változás és változtatás felé. A tapasztalásból és belátásból fakadó változtatás igénye pedig nem más, mint a tanulás készsége. Különösen akkor fokozódik ez a feszültség, amikor egy társadalomban az értékirányulás, a világnézet és az értelmi horizont változóban van. Aki ebben az órában a szabályok merev falai mögé zárkózik, azt az ilyen védekezési mechanizmusok az azonossági válság felé sodorják. Ezért elmondható, hogy az egyházban a tanulási készség, az újhoz való alkalmazkodás elutasítása lélektanilag a hitetlenség állapotával egyenlő. Jézus módszere, hogy a változásra, az új keresésére indítson bennünket, ugyanakkor Ö marad egyházi és üdvösségi életünk maradandó bázisa: „Senkisem tölt új bort régi tömlőkbe. . . az új bor új tömlőbe való!” (Mt 9,17) Az új felé fordító tanulékonyság szabadságra és szeretetre indít, mellyel másokat is lélekben szabaddá teszünk és megtaláljuk az együttműködés alapját. A keresztény tanulékonyság felindítja bennünk a reményt, mert meglátjuk az üdvösségre vezető utat, amint az Úr mondja: „Mindeneket újjá alkotok!” (Jel 21,5) Ezt a tanulási készséget és igényt kell a mai egyházi és plébániai közösségeknek magukévá tenni. A legkisebb közösségben is meg lehet valósítani a keresztény felnőttképzés valamilyen alkalmas formáját, amely közvetítő jellegű a tudományos teológia és a közösség tényleges hitgyakorlata, és hitismerete között. Jól tudjuk, hogy hitünk és annak köz- lósmódja .ihelyek és korok szerint” változik. Ez az, amit Karl Rahner „epochale Gefälle”- nek, korok szerinti megfelelésnek nevez. Az összegyház egységén belül a hit megvalósulása sokféle lehet, ezen belül nekünk kell tudatosítanunk sajátos életterünk keresztény formáit: Az egyház tanulása, fejlődése kihat az adott társadalomra és annak is előnyére válik. — Amíg az egyházi közösség arra törekszik, hogy felajánlja mindenkinek a tanulás lehetőségét, — az egyén számára az a kérdés, hogy-\őv snneyUm :ed JÍnujDtum íörmof iJDhojlDyg ynárien nolu D’DsoióJDrigem jlsynegi ivlo sA hogyan fogadja be a keresztény igazságokat. Az érdeklődők háromféle típusával számolha- hatunk; ezek: a nem-keresztények, a teljes keresztények, és a „választékos” (válogatós) keresztények. Ma az utóbbiak vannak többségben. Ök azok, akik csak részlegesen azonosulnak az egyházzal és önkényesen kiválogatják, „kimazsolázzák” a tanítási és erkölcsi egészből azt, ami nekik tetsző, megfelelő. Az önkényesség alapját a vallásszabadságban látják. Nemcsak a vallás elfogadásában szabadok, hanem döntésük utáni magatartásukat is egyfajta bizonytalanság jellemzi. É? mivel csak egyes igazságokat fogadnak .el, elszakítják a keresztény hit és az élet belső, szerves összefüggését. Oda-vissza áramlanak az egyházba, rendszerint csak az élet alaphélyzeteiben vagy a válságszituációban jelennek meg, -4— ezért úgy is mondhatjuk, — hogy ők jelentik a hivők és hitetlenek közötti átmenetet. Hisznek ugyan „valami felsőbb Lényben”, részt vesznek egyes szertartásokon, de a szentségek gyümölcsöző felvételét nemigen ismerik. Gyakran hiányzik belőlük a Krisztussal való személyes kapcsolat, a bűn elismerése vagy a bűnösség tudata. A mai egyházi közösség egyik jelentős nehézségét ezek a keresztények okozzák, mert „az egyház lehet bűnösök közössége, de sohasem a hitetlenek- közössége" kösojI írja Paul M. ‘Zufehner passaui pasztorálteológus. 151
