Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: Útrakészen
üzeni, hogy nagyon szereti! — Ne törjön össze, hiszen Jézus felfogása szerint járja kereszt- útját! Ű öntudattal és céllal hordozta keresztjét. Tudta, hogy a szenvedés nem végső szó az életében . .. Nagypéntekre Húsvét következett. — Egy lelkipásztor elbeszélte, hogyan sikerült betegeinek nemes céllal könnyíteni és „értelmessé” tenni a szenvedést. Tartós gyógyulás reménye nélküli betegeket megkért, hogy ajánlják fel türelmes szenvedésüket a többi rászorultért. Ök azután visszakérdezték: Meggyógyult az a fiatal ember? Rendeződött az a házasság? — így lett miért, kiért szenvedniök. Érdekes, hogy az élet sok természetfeletti üzenete is csak a betegség idején válik tudatossá az emberekben. Egy szótlan, sorvadtkezű férfi figyelte beteg társait, amint azok a pappal beszélgettek. Egyszer csak megszólalt: Ismertem fiatal koromban egy papot. Ez volt a jelmondata: „Még ezt is Uram!” Mindenre ezt mondta, — ha finom túrós csuszát evett, ha koplalt. Tudja, — mondta a beteg — én is ezt mondogatom újabban, amióta annyi mindent rámmért az Isten. — Ilyenkor a lelkipásztornak is át kell venni a szót: Ne tessék aggódni, vegye komolyan Jézust, és akkor megnyugszik. — Ugye, kapcsolatban van a legfőbb Orvossal? Szólítsa Űt személyesen. De ne az örök kéregetés hangján, hanem a bizalom lelkületével. Nem lenne illő, ha csak akkor szólítanánk, ha bajban vagyunk. Milyen szülői vagy jegyesi szeretet az, aminek a megnyilvánulása mindig ez lenne: Mit hoztál? Most ezt add! Most meg ez hiányzik. — Tessék az Istent az eseményeken keresztül szólítaniI Tessék hálát adni! Az orvosok, a nővérek, a látogatók, a takarítók mind az Ö jóságáról beszélnek. Gondosságukon, mosolyukon, szolgálatukon keresztül Ö jelentkezik. Nem hagy ám el, ne tessék félni! Igaz, kipróbál, előre megmondta ezt, hogy ne gondoljuk, valami hallatlan dolog történik velünk. Nem szabad megbotránkozni, ha a test gyenge, ha nem bírja az iramot a szellemmel. — Legjobb magatartás az Úr felé: Uram, sorsomat terád és az orvosokra bízom! Én így és így szeretném, Te tudod azonban a legjobban, hogy mi jó nekem. Az már a Te dolgod! — Az eszményeket ei ne veszítse! Maradjon ember! Még ha szenvedni is kell! Oly szomorú, amikor a szenvedő ember szidja Istent, kétségbevonja létét is, vádolja embertársait, akik elhagyták, megbántották. Gondoljon a nagy Prohászkára, aki sötét órákban így imádkozott: „Uram, nem tépem ronggyá eszményeim világát, hanem várok." — Tudta, hogy az Úr újra eljön és még nagyszerűbb dallamokat játszik lelke húrjain. A szentségek ereje A szentség-kiszolgáltatás módjaiban ma sok minden elavult. Sok kölöncöt viselt az elmúlt századok bűnbánatra nevelése. Inkább szorongás és teher volt a gyónás, mint a megtisztulás, megbékélés öröme. Félelemmel riadoztak a betegek szentségétől, amit „utolsónak" neveztek. „Most már itt a vég, hiszen jön a pap is.” Napjainkban még nincs ugyan egészen kikristályosodott szentségellátási forma, de az is igaz, hogy régóta nem értettük meg ennyire ezt az ősi elvet: Sacramento propter homines! — a szentségek az emberekért vannak. A BÜNBÁNAT. Kórházakban nincs mód részletes gyónásokra, de sokszor a beteg sem alkalmas rá. Legrövidebben így lehet végezni: Tessék most nagy bizalommal az Úrhoz fordulni és kérni, bocsássa meg bűneit: Istenem, tiszta szívemből bánom életem minden bűnét, minden mulasztását. Bocsásson meg mindenkinek és ezentúl ne tegyen szemrehányást az Istennek, amiért szenvednie kell. Ugye, ezek mind meglesznek. — Szinte mindig igenlő a válasz. Nem mindig alkalmas kérdezni, hogy a házasság rendben van-e? Rendszerint idős emberek, súlyos szenvedők, telve nyitottsággal Isten felé. Elégtételt ilyenkor nem igen szoktunk külön adni. Legnagyobb elégtétel-adás a betegnek, ha jó szívvel vállalja a halál-félelmet, a betegség fájdalmait, a kezeléssel járó kiszolgáltatottságot stb. A feloldozás feltűnő „ceremónia” nélkül történjék. Legcélszerűbb magyarul feloldozni: „Most hát feloldozom minden bűne alól az Atya, Fiú és Szentlélek nevében!” — Igen, legyen boldog, Isten már nem haragszik, betegsége nem büntetés többé, ajánlja fel azt mások szenvedéséért. A SZENTÁLDOZAS-nál legjobb, ha a lelkipásztor a szentostyát kis részekre töri. Nem tudhatja, közben még hány áldozó várja. A száraznyelvű, gyenge, leromlott beteg pedig képtelen nagyobb részecskéket lenyelni. A pap gondosan átnyújtja az eukarisztiát: „Most oda adom Jézust, hogy életet adjon. Személyesen találkozik vele. — Ez a mozzanat a legmeg- haróbb. Még a férfiak is könnyeznek. Mélyen átérzik a betegek, hogy valóban élő szentség az eukarisztia. Az a meggyőződés járja át őket, hogy itt van a jó Barát, a velük együtt szenvedő isteni Testvér, aki szerető, megértő, de hatalmas és erős is. A lelkiatya néhány fohászt mondhat a beteg nevében, akinek már csak lassan formálódnak gondolatai: — Csakhogy eljöttél, Uram! Vártalak! Most Rád hagyatkozom és megnyugszom. — Jézusom, Te is szenvedtél, de tudtad, hogy csak az Élet győzhet. Nem végzetszerű már szenvedésem! — Erő126
