Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cserháti József: A papság lelkipásztori szellemű teológiát vár

lemben sem beszélhetünk ellentétekről vagy föl nem oldott feszültségekről, a püspökökből álló tanítóhivatal és a 6 teológiai kar, illetve a 82 teológiai tanár között. Azok a teológusok, akik az utóbbi években belső kényszertől indíttatva a haladás, a továbblépés érdekében új hangot hallattak, nagy szolgálatot tettek, habár akadtak papok és világi hivők is, okik az új s olykor szokatlan okfejtésekben „kontesztálást", tehát az egyházi tanítóhivatallal szembehelyezkedő és az eddigi tanítást a hívőkben gyengíteni akaró magatartást véltek látni. Néhány ilyen kitörő vagy „kihívó” írás miatt, olykor hullámszerűen többen is lemondták a katolikus folyóiratokat, akik azonban komolyan érdeklődtek a teológiai irodalom iránt, s az egyházban elkezdett s többé meg nem állítható reformok hatása alá kerültek, lassan ismét beléptek az „újra-olvasók” táborába, mert közben — a külföldi alakulásokról, összecsapásokról és súlyos kérdések tisztázásából értesülve — pozitívan kezdtek állást foglalni, mely mögött igen egyszerű következtetés áll: ha az egyház élő szervezet, már pedig az, akkor egyedül a változó körülményekhez való alkalmazkodása biztosíthatja örök azonosságát és fennmaradását.

Mindannyian, püspökök, papok és hivők felelősek vagyunk azért, hogy az egyház küldetésének töretlen azonosságában maradva, korunk követelményeinek tudatában, a mai ember lelki igényeinek és üdvösségi elvárásának megfelelően hirdesse Jézus Krisztus evangéliumát. A korszerű pasztorális szellemtől áthatott teológiában, annak struktúrájában valóban benn- foglaltatik mindaz, amivel ma a zsinat reformtörekvéseinek eleget tud tenni: mélyebb bibliai forrásokból táplálkozó lelki élet és hittudomány, az egyházi szervezet minden területén a már túlhaladott s épp ezért deformáló rárakódások levetése, a keresztények egységének, az ökumenizmusnak őszinte elszántsággal történő előmozdítása, és a világ megbékéléséért, az emberiség fejlődéséért áldozatot is vállaló személyes magatartás és állásfoglalás szüntelen indoklása és erősítése.

Fel kellene tételeznünk, hogy a felsorolt területeken érdekelt személyi tényezők — még a hivők is — mindenben egyetértenek, s ezért a közös felelősségvállaláshoz az alapok biztosítottnak látszanak. Mégsem olyan egyszerű a kérdés, mert a szabad vélekedés vonalán természetszerűleg nagyon is szétágazó pluralizmus uralkodik, s talán még a zsinati reformok szükségessége vagy többletet jelentő újszerűsége és értékelése körül sem alakítottunk ki egységes nézeteket, — nem is szólva az érdeklődés peremén álló ökumenizmus és a világban vállalt evangéliumi szerep mibenlétéről és fontosságáról. Azt a nézetemet, hogy e területeken a hiányosságok és meddőségek leginkább tájékozatlanságból és szubjektív előítéletekből erednek, bizonyítja az utóbbi tíz évben beállott pozitív változás, az egyre növekvő érdeklődés és a nyugtalan elégedetlenség a várt eredmények elmaradása miatt.

A püspökök és a teológusok közös pasztorális felelőssége három területen lesz szembetűnő: a papnevelésben, a papi továbbképzésben és a közösen megvalósítandó pasztorális szellemű teológiában. Az első két terület jelenti minden lelkipásztori munka alapfeltételét. A püspökök elsősorban, de a teológiai tanárok is egészen közvetlen közelségben felelnek a papság jövőjéért. A papi utánpótlás, a korszerű papnevelés ma az egyház létkérdéseihez tartozik. Nem kisebb fontossággal bír az átmeneti kor és az egyház jövő alakulásának követelményeként a papság mai formálásának, lelki-szellemi továbbképzésének zsinati szellemben való irányítása és kiépítése. Mind a papnevelés, mind a papi továbbképzés korszerű, pasztorális szemléletű teológiát tesz szükségessé. Ez a harmadik terület. Az egyházhoz való közeledés és a megoldások titka alapvetően a párbeszédben rejlik. Fontos a kölcsönös informálás és konzultálás, mindig annak a kérdésnek felvetésével: mivel tartozunk a papságnak és a hívőknek? Csak így juthatunk el a hierarchia és a teológia közös szerepe és sajátos feladata felismeréséhez és vállalásához.

Az egyház jövője függ az evangelizálástól, vagyis a Szentíráshoz való állandó visszatéréstől, mellyel együttjár Isten szavának meg nem szűnő, életadó frissesége: ez a lelkipásztorok feladata, a hirdetés területe. De függ a jövő a teológusok „profetizmusától" is, vagyis attól a bátorságtól mellyel a tanítóhivataltól küldött mai írástudók mernek szembenézni korunk embereinek kérdéseivel, és e kérdések tisztázásával előkészíteni a korszerű hirdetést. Lássuk most már az együttműködés nagy közös célkitűzéseit és feladatait.

Együtt az egyház és az üdvösség szolgálatában

A teológia mai zsinati felújításáról sokat beszélünk. Arról a korszerű, tehát a konkrét, korunktól követelt átalakításról van szó, amelynek strukturális alapfeltételeit az ekleziologikus, szakramentális és kultikus jegyek révén történő megközelítésben határoztuk meg. Mivel a három kimondottan formális aspektusnak tekinthető, ezért e szempontokat az „obiectum formale quo” szemléleti területére csoportosítjuk, vagyis ezekben a belső megközelítés formáit látjuk. Elkerülhetetlenül fontos azonban az is, hogy azokra a területkijelölésekre is gondol114