Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Hajdók János: A közös munkahelyek nyitottsága a testvériség felé
dés, hogy a közös, főleg nagyüzemi munkahely — mint a „profán” foglalkozások körét idéző fogalom — hordoz-e magában „egyesítő teremtő erőt”, azaz természetes talaja-e nemcsak a humánumnak hanem a divinumnak is, jóformán föl sem merült. Ez a hely hiánya miatt szűkre méretezett dolgozat szerény kísérlet néhány ide kívánkozó gondolat felvillantására. Több évtizedes közösségi munkaviszonyom intuicióiból merítem az élményt, az elérhető társadalom- tudományi, lélektani és hittudományi munkák összevetéséből a dokumentációt. A munkától való elidegenedés, a Marx által nem ok nélkül a hagyományos kereszténységet ért vád alól a mai keresztény írók sorra igyekeznek a ma értelmezett keresztény ideológiát fölmenteni,2 de aki olyan példamutató elragadtatással tudta szembeállítani az élő munkát (travail-vivant) a holt munkával (le travail mórt), mint Simone Weil,3 kevesen vannak. Ilyen, a nagyüzemi dolgozó, a társadalmi igazságosság elkötelezettje, az emberi vesékig látó pszichológus és őszinte istenkereső, — alig akad az irodalomban. Nagy hiányunk van ilyen, isten- és emberközelben élő tanúkban. — A mezőgazdaság, az ipar s a kereskedelem világszerte tapasztalt nagyüzeművé alakulása idején tanúi lehetünk egy másféle mozgásnak is, nevezetesen a „kis csoportok” sokfajta képződésének társasági és vallási tekintetben egyaránt. Ez utóbbi terén annyira, hogy egyesek hajlandók előnyben részesíteni, ha ugyan nem privilegizálni a nagyszámú gyülekezet rovására. Igaz, amit az egyik legjobb munkaszociológus, a német K. A. Bräutigam leszögez: „Az egyes vagy néhány ember cselekvése annál inkább befolyásoló hatással van pl. egy osztályra (az üzemben, hivatalban) minél jobban ismerik a tagok egymást szemtől-szemben."4 De veszedelmes dolognak tűnik ezt a megfigyelt jelenséget túlzásba vinni — éppen katolikus részről —, mint teszi a freiburgi Eugen Walter: „A közösségnek megtapasztalása csak kisebb csoportokban lehetséges. Ebben megegyezik a pszichológia és a szociológia . . ,”5 A közösségélmény nem idegen a nagy csoportokban sokszor dinamikus jellegű, átforrósult, esetleg éppen tömegek indukálta hatástól sem, akár politikai-társadalmi (pl. különböző népgyűlések, felvonulások, tüntetések, sztrájkok) akár vallási szféráról (pl. pápai-főpapi misék, zarándoklatok, Suenens-féle karizmatikus istentiszteletek) van szó. Pluralista igényű korunkban nem mondhatunk le a „nagy”-ró! a „kicsi” kedvéért és fordítva. Mióta Marx a társadalom fejlődésének kulcskérdését a munkaviszonyokban megjelölte, előbb marxista, utóbb keresztény részről is egyre hangsúlyozzák a szociológusok a munka központi jelentőségét a kultúra és a civilizáció alakulásában. Nemcsak az anyagi lét, hanem a szellemi, a tudományos ismeretek is a „munkatevékenység felé irányzódnak, ezért a munka az ember életében méltó helyet foglal el.” Ezzel „gyökeresedünk" bele a teremtett, működő mindenségbe —• ezzel leginkább.6 Az egyedi emberi élet legtevékenyebb korszakában, a hétköznapszakok legértékesebb óráiban az egészséges ember dolgozik — kisebb-nagyobb közösségben. Ebből az is következik, hogy ez az idő kiált leginkább a „megváltás” az evangéliumok hirdette lelki fölszabadulás és megszentelődés felé. Ha az ember Aquinói szent Tamás óta a 2. Vatikáni zsinatig úgy szerepel a keresztény tudatban, mint a Teremtő munkatársa, akkor leginkább a hétköznapok alkotói szakaszaiban kell hogy hasonlítson — legfőképp a közös tevékenységben — az Isteni Személyek egy-közösségéhez a Három-Egyhez. Éppen magukban a munkaviszonyokban kell fölfedni az emberi kapcsolatok pozitív lehetőségeit, és a „gépies kapcsolatokat személyivé kell átalakítani, át kell szellemesíteni magának a munkának a lefolyását („mechanizmusát") úgy, hogy a munkás öntudattal a közösségért, az emberi haladásért testvérei szolgálatában teljesítse feladatát”.7 Elvileg így kellene lennie: mégis közelről megnézve megfelelő talaj-e a — főleg nagyobb közösségben — végzett munka az isteni kegyelem működéséhez? Az üzemi lelkűiét — persze most az elvről van szó — (az a bizonyos tertullianusi anima) képes-e a puszta létével is már „természettől fogva keresztény” (naturaliter Christiana) lenni? A tőkeuralom emberellenes világában aligha: a mai, szocializálódó és egyre inkább humanizálódó világban, úgy látszik, nagyon is. Ez nem azt jelenti, hogy mindig és mindenütt így is történt, vagy rövidesen így fog történni, hiszen a világban mindenütt jelentkező Rosszal a küzdelem nem mindig a Jó győzelmével végződik. De erre is áll, amit Jézus mondott a házassággal és a válással kapcsolatban: „Kezdetben nem így volt”. Azaz: miként a bibliai elbeszélés szerint az Édenben a bűnbeesés előtt az első emberpár munkája még nem volt az „arc verejtékével" végzendő, esetleg kimerítő és gyötrelmes tevékenység, akként lehet az üzemi — termelő vagy a terméket átalakító-értékesítő — műveleteket végző embercsoport, éppen sajátos jellegénél fogva, a „gyönyörűség kertjének” lakója. E tétel igazolására nemcsak a teológusokat, hanem a szociológusokat és a pszichológusokat is meg kell kérdezni. Mellőzve az érdekből, esetleg propaganda ízű, sokszor hazug, máskor naív vagy képmutató módon felsorakoztatott érveket, az elfogulatlan szakemberek megegyeznek abban, hogy a kezdetben vad, kényszerű, dologházakra emlékeztető munkahelyek — főleg e felgyorsult évtizedekben — „domesztikálhatók”. Nem mintha elhallgatnák a kis-, közép és nagyüzemi berendezésekkel és légkörrel (világítás korszerűsítés, egészségvédelem, zajártalmak, személyi 7
