Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - FIGYELŐ - Fülöp Béla: "Betegségeinket Ő viselte" (Iz 53,4)
A plébániai közösség és a betegek A megbetegedés változást hoz az embertársainkhoz fűződő kapcsolatokban is. Igen sokan elmaradnak azok közül, akiket csak érdek, szórakozás, külsőség fűzött az emberhez. De a jóindulatú ismerősök is csak rövid időt tudnak szakítani beteg embertársuk számára. Napról napra növekszik a betegben az érzés, hogy egyedül van, elhagyták, és nő az a kísértése, hogy egészen magába zárkózzék. Ez a probléma ma annál is élesebb, mert mindig több beteget szakítanak ki a családi környezetből, és hatalmas „gyógyító gépezetekbe” utalják, ahol a személyes kapcsolatok szinte lehetetlenné válnak. A helyi keresztény közösségnek meg kell találnia azokat a módozatokat, melyek nyomán a plébánia egészségesei és betegei közt a belső kapcsolat alakulhat ki. Nem feledkezhetünk el arról, hogy az evangélium a betegeknek „előjogokat” biztosít. „Az irgalmasság cselekedetei” közé tartozik a betegek látogatása, ezt Krisztus a végítéleten számon is kéri: „Beteg voltam és nem látogattatok meg engem” (Mt 25,43). Az egyház az évszázadok folyamán sokféle módon gondoskodott betegeiről. Megszervezte a betegek testi gyógyítását, ápolását és gondja volt arra is, hogy vigasztalja, bátorítsa, jó tanáccsal enyhítse szenvedéseiket. Segítette a betegeket, hogy az őszinte bűnbánatban Isten előtt rendezzék életüket. Az eukarisztia és a betegek kenetének vételével a végső Isten-találkozás élményét elővételezte számukra. Ez a feladat ma is élő kötelessége a keresztény közösségnek. „Minden megkeresztelt ember vegyen részt a Krisztus testében végbemenő kölcsönös szeretetszolgálatban, mind a betegség elleni küzdelem terén, mind a beteg iránti segítő szeretet gyakorlásában” (Ordo unctionis infirmorum 33). Jézus törődött a betegekkel. Hatalmat adott tanítványainak a betegek gyógyítására (Mk 6,13) nemcsak abban az időben, mikor köztük volt, hanem ezt az egyház egész történetére kiterjesztette (Mk 16,17—20). Lukács számos gyógyítást jegyez fel, melyeket az apostolok és tanítványok végeztek (ApCsel 3,6; 5,15; 14,10). Működésük jelentősége ugyanaz, mint Jézus gyógyító csodáinak: Isten országának ismertető jelei. Isten országa meghozza az egész emberiség üdvét és gyógyulását. A tanítványok jól tudták, hogy ezek a jelek és ezek a gyógyulások Jézus nevében és erejében történnek (ApCsel 3,16; 4,10.30). A Jakab levél szerint az elöljáró imájára az Ür megkönnyebbíti a beteget. Az apostoli kor nem számolt minden betegségnél gyógyító csodával. A csodás gyógyulások rendkívüli jelenségek. Pál ugyan a karizmák között megemlíti a gyógyítás adományát (1Kor 12,9.28.30), de ez nem azt jelentette, hogy a beteg híveket csak ezen a módon gyógyították volna. Az ősegyházban az volt a szokás, ha valamelyik hivő beteg lett, betegségében az imádsághoz menekült; ugyanakkor azonban nem vártak minden gyógyulást csoda árán. így kell tekintenünk a Jakab levélben említett elöljárói imát is, amit egybekötöttek az olajjal való megkenéssel. Ez a levélrészlet főként az ima lelki hatását akarja bemutatni: „Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (5,16). Látjuk tehát, hogy az első időktől fogva a keresztény ember minden bajban, bűnben és betegségben egyaránt Istenhez emelte lelkét, és az Ürtól várta, hogy talpraállítsa, fölemelje. Vele és érte imádkozott az együttérző keresztény közösség. A lelkipásztornak az egyházközség betegeivel való foglalkozás terén ma is fontos feladata van. Csak sürgős esetekben elegendő, hogy gyors egymásutánban feladja a bűnbánat és betegek szentségét, átnyújtsa a szent Útravalót. A betegek lelki gondozása ennél sokkal többet kíván. A lelkipásztor elsőrangú kötelessége, hogy a hosszú időre ágyhoz vagy betegszobához kötött híveket meglátogassa és elbeszélgessen velük. Ha megtalálja az emberi kapcsolatot, már az nagy segítség, mivel a beteg környezete általában túlhajszolt. A napi munkák mellett végzett betegápolással járó többletmunka fáradttá és így érthetően türelmetlenné teszi a rokonokat, alig jut idejük arra, hogy leüljenek a beteg mellé. A megértő lélekkel érkező lelki- pásztor előtt a beteg is nyíltabb lesz. A látogatások során sok anyagi vagy más természetű gond és hiány is juthat a lelkipásztor tudomására, amit egyházközsége hívei közreműködésével, ügyes szervezéssel, nagy tapintattal megoldhat. Minél többször keresi fel betegeit és együtt beszélget, együtt elmélkedik velük az evangéliumról, annál eredményesebben segíti őket át életük holtpontján. Nem „elveszett idő” a pap számára, amit a betegekkel tölt. Hiszen a lelkipásztor lőleladata az üdvösségre vezetni az embereket. Betegeink gyakran közvetlenül az örök élet kapuja előtt állnak. A rendszeres gondozás feloldhatja a beteg nyomasztó magányát, eddigi idegenkedését az egyházzal szemben. Minél őszintébb a kapcsolat, annál jobban betölti az élet peremére sodródott emberek szeretetigényét. Átérzik, hogy nem fölöslegesek, mert a keresztény közösségben éppen szenvedésük révén van szerepük. Lelkűk egyre nyitottabb lesz a kereszténység vigasztalása iránt, amelyet eddig talán nem is volt alkalmuk végig gondolni. Ha pedig felgyógyulnak, a lelki átalakulás, megtisztulás, és megújulás Krisztusban teljesebbé teszi bennük a keresztény életet és tökéletesebbé a keresztény közösségbe való bekapcsolódást. így valósul meg, amit VI. Pál pápa mondott egyik katekézisében: „A betegek az Anyaszentegyház legdrágább valutái, mert a szenvedésben azonosulnak Krisztussal.” 100
