Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vanyó László: A hitvallás egysége és a teológiák sokfélesége az első századokban
A szegénység a II—III. század fordulóján ismét kritériumként merül fel, mégpedig az ókori világ egyik legnagyobb és leggazdagabb városában, ahol a vagyonos réteg alkotja a társadalom művelt rétegét is. Erről a problémáról tanúskodik Alexandriai Kelemen „Mely gazdag üdvözül?” című írása. A szegénységet, mint az egyházhoz tartozás kritériumát az üldözések vetik fel. A gazdagok ugyanis könnyebben hittagadókká váltak, mint a vagyontalanok. Ezért egyes keresztény csoportok úgy fogalmazták meg a kérdést: vajon a gazdagság nem akadálya-e eleve a keresztség felvételének? Alexandriai Kelemen azt a nézetet képviseli, hogy a pogány világ gazdagjait az evangélium taníthatja meg a krisztusi szegénységre és arra a belátásra, hogy gazdagságukkal másokat kell szolgálni. Az evangélium ismerete nélkül nem lehet valaki evangéliumi értelemben szegény, mert az evangéliumi szegénység nem azonos a sorsszerű szegénységgel, az előbbit ugyanis tudatosan kell vállalni. Ha az egyház nem érvényesíti feltételek nélkül a krisztusi parancsot, mely szerint minden népnek hirdetni kell az evangéliumot, hanem ilyen vagy olyan megkötéseket állított volna az igehirdetés feltétlen parancsa fölé, akkor például — mint ez a példa is mutatja, — a kereszténység soha nem jutott volna el az ókori társadalom műveltebb rétegeihez. Éppen ez a korlátozás jelentette volna, hogy a kereszténység semmivel sem járulhat hozzá az ókori társadalmi rend átalakításához, szemléletének átformálásához, mert nem vonhatta volna be az egyházba a gazdagokat s nem is hívhatta fel figyelmüket a szegénység problémájára, melynek enyhítésére a keresztség után kötelezte őket. A röviden bemutatott csoportok ártottak az egyháznak, mert korlátozni akarták az evangélium hirdetését akár területileg, mint az ebioniták, akár társadalmi rétegekként, mint az alexandriai egyházban. Magatartásuk teológiailag azért hamis, mert a keresztényeknek nem az ítéletre, hanem az evangélium hirdetésére van küldetésük. Mindez azt is mutatja, hogy az evangélium hirdetésével együttjáró legitim pluralizmus szoros összefüggésben áll az egyház szervezetével és egyetemességével. Az egyház története során evangéliumok és teológiák jöttek létre, melyek közül a négy kánoni evangélium maradt fenn hitelesként az egyház hivő tudatában. Az egyház nem tesz mást, mint ezeknek tartalmát aktualizálja, — mindenhol, és mindenkor. Ugyanakkor szükségképpen teológiákat Is hoz létre, melyekben hitét fejezi ki. Ezeket azonban mindig felül is múlja a forráshoz való állandó visszatéréssel. Ez azt jelenti, hogy az egyház maga hozza létre a teológiai pluralizmust, de fel is oldja mindig azokat a hit egységében. Éppen ezért mehet tovább mindig folyamatosan az apostoli tradíció, nem pedig egyik kor hagyja a másikra megfogalmazott teológiáját. A hithirdetés a kor nyelvét és kifejezésmódját veszi igénybe, a hitvallást azonban mindig az apostoli hit mellett teszi. A tradíció, az apostoli hagyomány, mint az egyház tevékenysége, mely a teológiai pluralizmusnak is alapja, két mozzanatban realizálódik: a hirdetésben és a hitvallásban. Az I. század végén élő Római szent Kelemennél olvassuk: ,,Az apostolok Jézus Krisztustól küldve hirdették nekünk az evangéliumot, Jézus Krisztust pedig Isten küldte. Krisztus tehát Istentől küldetett, az apostolok pedig Jézus Krisztustól. Mindannyian Isten akaratából valók. ígéretet kaptak és Urunk Jézus Krisztus feltámadása által megbizonyosodva hittek Isten szavában, miután beteltek Szentlélekkel, elmentek hirdetni az evangéliumot, Isten eljövendő országát. Országszerte és városszerte prédikáltak, megerősítették zsengéiket (t. i. azokat, akiket legelőször megkereszteltek) a jövő hit felügyelőivé és szolgáivá tették őket, miután kipróbálták a Szentlélekben. És ebben semmi új nincsen. Régtől meg van írva, ugyanis a püspökökről és a diakónusokról így mondja egyik helyen az írás: „megerősítem őreiket az igazságosságban és szolgáikat a hitben" (Iz 60,17).8 Római szent Kelemen sorai mutatják, hogy — még mielőtt bármilyen vita lett volna az írások körül —, már szükséges volt tisztázni az egyházstruktúrát, mely a küldetés fonalán visszanyúlik Krisztusra, Krisztus küldetésén keresztül Isten akaratára. Ugyanakkor ez a közvetítősor kozmikusán is univerzális, mert az evangélium mindenütt való hirdetését teszi lehetővé. Evangélium, misszió, hierarchia és tradíció összefüggenek, a hierarchia a tradícióval együtt a jövőt szolgálja, a jövő számára őrzi és közvetíti a hagyományt. Szent Iréneusz szerint az evangélium továbbjuttatása nagyfontosságú, mert Isten teremtő Igéjét tartalmazza, mely életre kelti azokat, akik elfogadják: „Mert a világnak, melyben élünk, négy égtája van, négy fő széljárása, az egyház pedig az egész földön szétszóródott, az egyház oszlopa és firmamentuma azonban az evangélium és az élet Lelke, megfelelően négy oszlopa van, belőlük árad a romolhatatlanság mindenhová és élteti az embereket. Nyilvánvaló ebből, hogy aki mindennek teremtő Igéje, aki a kerubokon trónol és magában foglal mindent, ő az, aki a négyes formájú evangéliumot adja nekünk, melyet a Lélek tartalmaz”.7 Római szent Kelemen szemléletét időuniverzalizmus jellemzi, szent Iréneuszét kozmikus univerzalizmus, de mind az egyik, mind a másik esetben világos az evangélium és a világ egymáshoz rendeltsége. Az evangélium hirdetését Krisztus a világ üdvösségéért rendelte 78
