Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - A vasárnap megszentelése

hagytad kint az állatokat? — Én csak nézlek apám. Te is tudod jól, hogy súlyos bűn vasárnap dolgozni, de csak mész, mert az a föld a minden. Én nem akarok elkár- hozni. Vasárnap van, akkor pihenni kell. — De fiam, nemcsak magamnak csináltam. Sok ember dolgáról van szó, nem hagyhatjuk ott pusztulni a drága termést. Meg tegnap este voltunk misén az anyáddal. De ki beszélte neked ezeket, biztos az a szentes Mári néni. — Nem, a csütörtöki hittanórán mondta a plébános úr, hogy így viszi el az ördög az emberek lelkét, mert se hétköznap, se vasárnap, csak dolgoznak azért a pénzért, hogy minél több legyen.

— Egy meleg nyári nagymise Pesten. Egyik hívő a fülledtségben rosszul lett, kijött a hosszú prédikációról és a templom előtti pádon levegőzött. Majd csak jobban leszek, — gondolta — azután visszamegyek. Ott jön keresztül a gyóntató pap és odaszól: Menjen be, mert súlyos bűne lesz, — benn már folyik a mise! — De kérem, ugyanaz az Isten engedte meg, hogy rosszul legyek, aki nevében ön a súlyos bűnt emlegeti. — A pap nem akart hinni a fülének és szinte látta már a kárhozat lángjában „lázadó hivét”.

Ezek esetek, remélhetőleg szórványosak és nem tipikusak. De az ilyen mondatok, kijelentések elidegenítő, vagy botránytkeltő hatása sokkal maradandóbb, mint más számos kiegyensúlyozott, a mennyei Atya iránti bizalmat keltő igehirdetés. — Nincs módunk itt a vasárnap megszentelésének vallási, de egyben társadalmi-történeti alakulását kifejteni, de szeretnénk néhány összefüggést mégis felidézni, hogy ne csak az ünnep szabályát, hanem az ünnep lelkületét is megvilágítsuk.

Az Újszövetség szövegei többször megemlékeznek az Úr Napjáról. Az első keresztények kezdettől fogva a hét első napján kora reggel összegyűltek Krisztus feltámadása ünneplésére, úgy ahogy a szír egyházi rendelkezés ma is írja: „Az Úrnak szentelt napon jöjjetek össze, törjétek meg a kenyeret, és adjatok hálát, miután megvallottátok bűneiteket." De az első keresztények közel sem ünnepelhettek „munkaszünettel”, hiszen zömében napszámosok, kézművesek, rabszolgák voltak, tehát alárendelten éltek az akkori társadalomban. A zsidóság azonban a diaszpórákban elkülönülten rendszerint kötetlen munkából éltek, — mint iparosok és kereskedők megtarthatták a „szabbatot”. Az ősi szabba- ton az Isten teremtés utáni nyugalmát ünnepelték, majd az egyiptomi kivonulás és az Isten szövetségi hűségének megemléke- zési napja volt. — Az ilyen törvényszabta, hetenként visszatérő pihenőnapnak a megtartása egyetlen a kor vallástörténetében:

„Az ember egyik legnagyobb és leghumánusabb találmánya a később hozzákapcsolt ’törvények átka’ ellenére is" — írja Stefan Andres.

Jézus idejében ugyanis már az aggályos és külsőleges farizeusi lelkűiét annyi öncélú szabályt állított fel a rituális gyakorlatokban, hogy a szabhat is inkább a gyötrelem és a vádaskodás napja, mint a felszabadult ünneplés ideje volt. Jézus a vallást a belső szabadság és önkéntesség szellemében kívánta megújítani, ezért mondja: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk 2,27)

Amikor a kereszténység államvallássá lett, Nagy Konstantin 321-ben a vasárnapot kötelező pihenőnappá tette a bírói ítéleti végrehajtás és a szolgai munka tilalmával. A német-római birodalomban a germán törvényrendszer a legszigorúbb intézkedésekkel torolta meg az ünnep megszegését. A Szent Napnak, — ahogy Szent Tamás nevezte — egyházi és állami parancsa abban az időben rendkívüli szociális erőt képviselt. Nem a henyélő urak, hanem az akkor éjjel nappal igénybevehető szolganép rendszeres pihenését, isten- tiszteleti rendjét és ezzel lelki képzését is biztosította. Lassan azonban a keresztény vasárnap szellemébe is behatolt a farizeusi lelkűiét. A szabály megtartása „cél” lett és szinte ez a három egyházi parancs jelentette a keresztény kötelességet: a pénteki hústilalom, a vasárnapi misehallgatás és a munkaszünet megtartása.

A vasárnapi munkaszünet rendszerét az iparosodás társadalmi formája bontotta meg. A gépi munkát az üzemekben, a gyárakban és bányákban nem lehetett leállítani. A tőkések mindjobban kihasználták az emberi erőt és még 1850 táján a 85 órás munkahét volt a kötelező, ami szünet nélküli munkát jelentett. Az ipari hatalom nyomására így a vasárnapi munka polgári tilalmát egyes országok kénytelenek voltak feloldani: az egyházi törvény azonban érvényben maradt, de fenntartásokat kapcsoltak hozzá. Hogy ki, mikor végezhet „szolgai munkát”, azt a gyóntató, illetőleg a hivő lelkiismerete döntötte el az adott kivételek alapján. — A szakszervezetek küzdelmei hatására, valamint a gépi erő jobb kihasználásával eljutottunk a 44 órás munkahéthez és ezzel megkezdődött a hétvége közel három napos szabadidejének korszaka.

A vasárnap sajátos jellegének azonban mindig volt árnyoldala is. Sokan kiszakítva értelmezték a köznapok életéből és rituális-szakrális nappá tették, — szemben a profán hétköznapokkal. Ez az egyén életvitelét is kétértelművé tehette, Sokan a ke67