Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Kiel, Elfride: Levél az NDK-ból
azaz nincs pap, aki misét mondjon — azért a vasárnapi istentiszteletnek nem szabad elmaradnia, hanem más formában kell azt megtartani. Szórványainkban különböző kísérleteket dolgoztak ki ,,a papnélküli vasárnapi istentiszteletekre”. — Heinrich Wien- kin meisseni és Wilhelm Weskamm berlini püspökök az ima- és énekeskönyvekbe beiktattak egy szöveget az „olyan istentiszteletek részére, amikor a szentmisén való részvétel nem lehetséges." Sok szórvány egyházközség mutatja, hogy már régen is alakítottak a katolikus laikusok pap nélküli kis közösségeket és „laikus istentiszteleteket” tartottak. Ez ismeretes a missziók történetéből és jelenéből is. — K. Juhász kutatásaiban a magyarországi török uralom idejéből is hasonló jelenséget tett közzé (1526—1731). A papnélküli vasárnapi istentiszteletnek az egyházzal való közösségi élményt kell szolgálnia. A helyi egyházközséggel úgy tartja a kapcsolatot, hogy rendszerint a plébániáról jött személy hozza a szent Kenyeret a testvéreknek, és közvetíti a híreket. A megbízottat a püspök küldi, az ő megbízásából vezeti az ünnepséget és a hívek legalább évente egyszer közösen részt vesznek a püspöki istentiszteleten. A világegyházzal pedig úgy lépnek közösségbe, hogy megtartják az Egyház ünnepeit, átveszik az olvasási rendet és megnevezik a pápa nevét. Ennek az istentiszteleti formának a másik jellemző jegye: az Ige és a Szentség egybekapcsolása, vagyis, hogy ott olvassák fel Isten igéjét, és osszák ki Krisztus Kenyerét. Ha már a hívek nem vehetnek részt az Oltáriszentség (eukarisztia) megünneplésén, legalább azt a lehetőséget szeretnénk nekik megadni, hogy „az oltárközösség módján" fogadhassák Krisztus Testét. A berlini püspöki konferencia megbízásából már 1965. április 30-tól „per experimentum” (próbaidőre) engedélyezték, hogy alkalmas laikusok áldoztathassanak. A pap nélküli istentiszteletek harmadik jellemzője az imádság rendjének a megtartása: dicsérni, hálát adni, kérni, engesztelni. Döntő fontosságú még a hódolat és az alázat azon magatartása, ahogy a diakoná- tus segítő szolgálatát ellátja, — valamint az a légkör, amely a gyülekezetben uralkodik. Ez függ a híveknek egymás iránti jóakaratától és megbocsátásától, mert ezzel győzik le azokat az akadályokat, amelyek az Úrtól és egymástól elválaszthatnak bennünket. Az ilyen istentiszteletet a diakonátus-segítő (Diakonatshelfer) vezeti. Őt az egyházközségi tanáccsal egyetértésben a plébános terjeszti fel a püspöknek kinevezésre. A felkészítése egyházmegyei szinten történik. A püspöki istentiszteleten kapja meg megbízatását egy meghatározott közösséghez, bizonyos időre szóló dokumentum formájában. Minden évben kétszer részt vesz teológiai napokon: e napok egyikére az asszonyokat is meghívják, hogy megismerjék férjük szolgálatát. A diakonátus-segítőt végül is a plébános mutatja be az egyházközségnek. A papnélküli istentiszteleteket mindig jól elő kell készíteni, — ez a plébános kötelessége. DIAKÓNUSOK. 1967-ben VI. Pál pápa Motu proprio-t bocsátott ki a diakonátus felújításáról. Ugyanebben az évben a Berlini Püspöki Konferencia felállított egy bizottságot a diakonátus bevezetésére. A diakónus- segítők köréből — akik 1970-ben kereken 100-an voltak —, hét férfi indult diakónus- képzésre. Évente négyszer, hét végén konzultációkra és közös imára jöttek össze. 1973 őszén a Berlini Püspöki Konferencia lelkipásztori levelet intézett papjaihoz, hogy figyelmeztesse őket a diakonátus fontosságára. 1970 júliusában Erfurtban egy nős férfit diakónussá szenteltek, és rábízták egy kis egyházközség gondozását. 1973 őszén Schwerinben két férfit szenteltek diakónussá, az egyik „egyházközségi diakónus” lett, a másikat viszont mint „plébániaközi diako- nus”-t iktatták be. A diakónus feladatai a következők: „Az egyházközségi diakónus: átveszi az egyház- községben a diakonusi feladatokat, — az öregek és betegek lelkipásztori gondozását, törődést a távolállókkal, az oda költözőkkel és másokkal. Feladata, hogy kialakuljon a testvéri közösség, és a peremen lévők is bejussanak a közösségbe. Az egyházközségi diakónus lakhat a plébánia területén, vagy a leányegyházban, ahol a helyi egyháza van. Itt különböző liturgikus funkciókat is gyakorolhat. Plébánia-közi szolgálatban álló diakónusok a különböző karitatív-szociális egyházi szolgálatokban tevékenykednek. Az esperesi-kerületi, vagy egyházmegyei fokon még más feladatokkal is megbízhatják ezeket a diakónusokat. Az egyházi dokumentumok lehetővé teszik mind a nőtlen, mind a nős diakónusok felvételét. Éppúgy adódnak főfoglalkozású diakónusok, mint civil hivatásúak. Az ilyen civil-foglalkozású diakónusnak szolgálatát a külső hivatásának megterheléséhez viszonyítva kell megszabni. A nős diakónusoknál szükséges, hogy feleségük és gyermekeik is megismerjék a diakonátus szellemét és szolgálatát." (Kleineidam segédpüspök tudósításából) ZARÁNDOKLATOK (BÚCSÚJARÁSOK). Minden püspökségnek és püspöki helynök- ségnek megvan a maga zarándokhelye. A legismertebbek: Rosenthal, Wechselburg, a Dóm és a szent Szeverin templom Erfurtban, Neuzelle és Sellin Rügen szigetén. A záránál
