Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Földényi János: A keresztény élet és a "fasiszta" személyiségvonások
így az Egyházban is jelentős szerepe van. A keresztény ember azonban ezen a téren is figyelemre méltó biztosítékokat épített ki. Ezek szerint semmiféle egyházi vagy világi elöljáró nem adhat ki bűnre parancsot, amely lelkiismeretben kötelező lenne. Szent Benedek regulája például a paranccsal szembeni nemetmondás lehetőségét is világosan körvonalazza. A jogtalan világi hatalom előtti „behódolásra” a keresztény saját elvei alapján még kevésbé hajlamos. Hiszen a zsarnoksággal szemben mindenkor idézheti az apostolok szavait: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”6. A keresztény ember — ha valóban következetes Mesterének tanításához — az autoritér agresszivitás hibáját sem követi el. A „bűnbak” kifejezés ugyan a Szentírásból származik, a szociálpszichológia azonban ezt a zsidó kultikus kifejezést átvitt értelemben használja. Ha azonban valaki nem hódol be idegen tekintélynek, szükségképp az autoritér agresszivitásra sem lesz hajlamos. Ettől mindenképpen megvédi az a keresztény alapelv, amely megkülönböztetést tesz a bűnös és bűne között. A bűnt elítéljük, a bűnöst azonban szeretetünkbe kell fogadnunk, mint felebarátunkat. Ilyenformán a tipikus keresztény szinte törvényszerűen nemcsak, hogy keményszívű nem lesz, hanem minden valószínűség szerint pozitív érzéseit és gondolatait szabadon engedi kifejezésre jutni. Az a hatalmas kulturális munka, amit a kereszténység intézményein és egyes személyein keresztül végzett, egyértelműen bizonyítja ezt. Szinte még hibaként emlegetik, hogy az Egyház történetének bizonyos korszakaiban oly hatalmas áldozatokat hozott művészeti és kulturális értékek létrehozására, melyek miatt küldetése szempontjából talán lényegesebb célok háttérbe kerültek. Történelmileg az is kétségtelen, hogy a szociális segítés, a betegek, elhagyottak felkarolása — jóval társadalmi intézményesítésük előtt — kiemelkedő helyet foglalt el az Egyház tevékenységében. A projektivítás, a cinizmus, a kegyetlenségig fokozódó keménység ugyancsak nem jellemzői a keresztény embertípusnak: éppen az ellenkezője. Igaz viszont, hogy a nemiséget és az azzal kapcsolatos erkölcsi normákat a kereszténység mindig fontosnak tekintette és nagy határozottsággal védte. Ezeknek az erkölcsi értékeknek a hangsúlyozása szükséges az egyén és a társadalom számára egyaránt. A határozottság azonban mégsem vált embertelenül keménnyé: a bűnbánó emberek számára a megbocsátás és irgalom kapuját az Egyház történelme folyamán mindig szélesre tárta. A fasiszta személyiség-forma feltárásában azonban elsősorban nem az elmélet, hanem a gyakorlat! eredmények az irányadók. A vallás és a fasiszta jellegű előítéletek kapcsolatának felmérései, kutatási eredményei sokkal lényegesebbek napjaink viszonylatában, mint a legragyogóbb érvelések a Szentírásból vagy az Egyház évszázados gyakorlatából. A kérdéseket így tették fel: A vallásos, vagy a nem vallásos emberek hajlamosab- bak-e az előítéletekre, a fasiszta típusú magatartásra? A kutatások közvetlen eredményei „döntetlent',-t mutatnak. Voltak olyan kutatások, amelyek szerint a vallásosak hajlamosabbak az előítéletekre; más kutatások azt mutatták, hogy a vallástól távolabb álló körökben jellemzőbb ez a magatartás; ismét más kutatók úgy találták, hogy nincs lényeges eltérés a vallásos és vallástalan emberek magatartásában.7. A vallás szerepe itt paradoxonnak tűnik; olyan, mint ami megszüntet, de egyszersmind létre is hoz előítéleteket. Egyrészt az emberiség egyetemes testvériségét hirdeti, másrészt a vallási különbséggel újabb szakadékot vág az amúgy is megosztott világban. Vagy talán a vallásosságnak ez a kettős hatása mintegy egymást közömbösíti, és a vallás se nem segíti, se nem hátráltatja a fasiszta típusú személyiség kialakulását? Hamarosan kitűnt, hogy ez a dilemma azért merült fel, mert a vallásosságot túl széles kategóriának vették, amelyben meglehetősen különböző magatartások is megférnek egymás mellett. G. W. Allport beszámol egy olyan kísérletről, amelyben kizárólag vallásos emberek vettek részt. Közöttük azonban eleven különbséget tettek: „hagyományosan” vallásos, illetve „meg- győződésesen" vallásos csoportokra osztották őket. A vizsgálatok kimutatták: a „hagyományosan” vallásos csoportban a fa- sisztoid magatartás szintje messze magasabb, a „meggyőződésesen” vallásos csoportnál viszont ez a szint lényegesen alacsonyabb, mint az átlagnépességben. Az eredmény az eddig elmondottak érteimében egészen világos. A vallásosságnak ugyanis különböző indítékai lehetnek. Lehet, hogy valaki éppen belső bizonytalanságától indíttatva behódol egy „nagy Egyháznak", amelytől biztonságot és támaszt remél. Ez a helyzet valóban hajlamossá teheti a fasisztoid személyiség kialakulá51
