Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Dankó László: Szeretetben elkötelezett élet
is, az evangéliumi erkölcs társadalmi erkölcs is. Az erkölcs alanya pedig az emberi személyiség. Igazi teológiai antropológiát találunk ebben a zsinati tanításban, mely nélkül ma már keresztény morális tanítás elképzelhetetlen. A család, az emberi társadalom sokszor megromlik az emberek gőgjétől és önzésétől. Ezeknek a bajoknak, feszültségeknek a leküzdéséhez nélkülözhetetlen a szeretet erőfeszítése, minden helyzetben segítő elkötelezettsége. A szeretet követeli, hogy a személy hozzájáruljon a közjóhoz és saját érdekén túl, mások élet- körülményeinek jobbrafordításán is dolgozzék. A társadalmi törvényeket, előírásokat a közjó előmozdítása céljából lelkiismeretesen kell teljesítenünk. Az elkötelezett szeretet a társadalmi, erkölcsi, szociális erények kiművelését és állandó gyakorlatát is szorgalmazza. A szeretet a társadalmi és evangéliumi erkölcs számára azt is jelenti, hogy az ember elfogadja a társasélet kikerülhetetlen következményeit, vállalja az emberi összetartozás sokféle követelményét, és elkötelezi magát az emberi közösség szolgálatára. Mindig csak a „fal mellett", elkötelezetlenül élni erkölcstelenség mind az evangéliumi, mind a társadalmi erkölcs szempontjából. A mindennapos kötelességteljesítés, a rend, a közösségi munka erkölcsi feladat. Mindent meglátva, kevesebbet beszélve, de mindig a javítás, a jobbátétel szándékával élni: keresztény emberhez méltó életstílus, mely nem a „könnyű út" erkölcse. A zsinati tanítás szerint az Egyház segítséget kíván adni a keresztények révén az emberi tevékenységnek. Két közösségnek, az Egyháznak és a társadalomnak vagyunk tagjai. Hitünk kötelez, hogy földi feladatainkat is teljesítsük. Vallott hitünk és mindennapi életünk között nem lehet hasadás. Az Egyházat a Megváltó szeretete alapította mint az üdvösség szentségét a világban. Hirdeti a hitet és erkölcsi feladatának vallja minden ember nevelését a sze- retetre. Ezért támogat és nemesít mindent, ami igaz, jó és szép az emberi közösségben. Az Evangéliumhoz híven ragaszkodva, teljesíti kötelességét és küldetését a világban, Isten dicsőségére, a békét erősítve az emberek között. Apostoli feladat is, hogy a keresztények „minden jóakaratú emberrel eqyüttműködjenek mindannak előmozdításában, ami igaz, ami igazságos, ami szent és ami szeretetreméltó” (Világiak apostolkodásáról, 14). 3. Az erkölcs „lelkisége" A zsinat utáni teológiai reform szerint az erkölcsi tanítás a teológia spirituálisban — a keresztény lelkiség teológiájában — találja meg kiteljesedését. A szeretetről úgy tanít az erkölcsteológia, mint Isten ajándékáról és mint erényről, a többi erény éltető formájáról. Módszertanilag lehet többféle megoldást találni a morális és teológia spirituális kapcsolatának megvilágítására, de ugyanazon keresztény élet szolgálatáról van szó. Ennek a keresztény erkölcsi életnek kell minőségileg egyre jobbá válnia és dinamikusan haladnia a szeretet elkötelezettsége felé. Nincs kötelező erkölcs és szabadon választható tökéletesség, átlagkeresztény és buzgó lélek. Egy keresztény élet van és ennek a szabálya: „Tanuljatok tőlem!" (Mt 11,29). A Jézus Krisztussal való élő egyesüléstől függ itt minden (Jn 15,5). Ö keresztény egzisztenciánk alapja, példaképe, célja és állandó energiaforrása. Benne jelent meg az üdvösség, a szentségekben most is vele találkozunk, az ő kegyelmi erőterébe kerülünk. Krisztus misztériumának szentségi realizálását, az élő liturgiát, nagy erőnek kell tartanunk földi életünk szolgálata szempontjából is. Ez táplálja szeretetőnkét, de azt is mondhatjuk, hogy Krisztus ezen az úton lép be életünkbe és Ö tevékenykedik általunk. Így viheti az ember az üdvösség örömhírét, szolgálva a közjót is előre. Ez a belső forradalmasítás, lelkesítés a szerétéiből fakadó élet tanúbizonysága. Hivők és állampolgárok vagyunk egyszerre, az egyetlen keresztény lelkiismeretnek kell irányítania életünket mindkét vonatkozásban. Boldogan valljuk magunkat keresztényeknek és ugyanakkor társadalmilag is elkötelezetteknek. A történelem Ura is felszólít erre, itt és most. Annyi hitele lesz a kereszténységnek, amennyire örömmel valljuk azt meg és teremjük a szeretet gyümölcseit. Ha kereszténység van, legyen az megtapasztalható társadalmilag is a szeretetben elkötelezett emberekben. Emberek ők is, mint mindenki más, nem „übermensch”-ek: hanem olyanok, akiket Krisztus szeretete sürget. Krisztus mindenkiért meghalt, hogy akik élnek, ne önmaguknak éljenek, hanem neki, aki értük meghalt és feltámadt (vö: 2Kor 5,15). Emberek, akik Krisztusnak élnek és mindennapi életükben ebből az élő Krisztusból akarnak valamit megmutatni: akik tudnak és akarnak Istennel és egymással is személyes életközösségben élni, — felelősséget érezve a jelenért és a jövőért. Emberek, akik jól tudják, hogy elvileg nem lehet a kereszténység és ateizmus, evangéliumi erkölcs és a marxista társadalmi erkölcs között szintézist létrehozni, mégis fontosnak ítélik, hogy hivő és nemhivő, a szeleteire hagyatkozó és a szeretetről kevesebbet beszélő, de jót cselekvő emberek együtt dolgozzanak a világ életéért. 42
