Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Evangéliumi emberkép
ószövetség Tórája, hanem sokszínű modell, hogyan kell egy-egy váratlan élethelyzetben és a mindennapokban a másik ember felé odafordulni. Nézzünk néhány cselekvésmintát a legősibb, Márk szerinti, majd a másik két szinoptikus evangélium leírásában. Márk tolmácsolása Szent Márk kevesebb anyagot ölel fel, de lényeglátó a szóban forgó kérdésben is. Közli a szombati kalász-szedést (2,23—26), amely alkalmat adott Jézusnak arra, hogy konkrét helyzetben mondja ki az elvet: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (2,27). Az emberi cselekvés tulajdonképpeni „normája" tehát maga az ember. Bármely szabálynak, törvénynek csak addig van értelme, amíg az ember javát szolgálja. Ha már ellene fordul, elveszti érvényét. ,,Az Emberfia Ura a szombatnak is” — fűzi hozzá az Úr Jézus s ezzel megerősíti az iménti összefüggést az ember-kép és a Jézus-kép között. Történelmi méretekben is igaz, hogy a törvény lelkiismeretet gúzsba- kötő uralma alól Jézus Krisztus szabadítja ki az európai kultúrát. Mind a három szinoptikus azt a történetet közli ez után a kijelentés után, amelyben Jézus újabb tettel — a zsinagógái gyógyítással — biztosítja (Mk 3,1-5 és párh.), hogy Ura a szombatnak. „Törvényszegését" ezzel a kérdéssel indokolja: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?" (3,4). A kérdéssel már felel is: az ember java nagyobb a betű szerinti törvénynél. Ezzel a tettével és „egzegézisé- vel" már tovább megy, mint az első esetben: nem „általában” az ember, hanem a konkrét másik ember konkrét java lesz itt már a cselekvés legfőbb elve. Hasonló összefüggésre bukkanunk a 7,1 — 13-ban, ahol az ún. korbánról folyik a vita (amely olyan áldozati ajándék, amelyet már más célra, akár szüléink megsegítésére sem fordíthatunk). Isten parancsa és emberi hagyományok állnak itt szemben (7, 8, 9,13). A szülők szerepével a másik ember javát akarja Jézus itt is érzékeltetni. Ugyanez a szakasz szól arról is, hogy a hangsúlyt a külsőséges tisztulási szertartásokról (kézmosás, edények tisztán tartása) az emberekről való gondoskodásra kell áthelyezni. A párhuzamos helyeken főleg Máté az, aki kiemeli a szükséget szenvedő ember megsegítésének „elsőségét”: „ha valakinek csak egy juha van s az szombaton gödörbe esik, vajon nem markolja meg és nem húzza ki? Mennyivel többet ér az ember, mint a juh!” (Mt 12,11—12). Ugyanerre a következtetésre vezet el Lukács is hasonló szituációban (14,1—6). Mindaz, amit az evangélium elmond Jézus cselekedeteiről, egyértelműen ebbe az irányba mutat. A hívő közösség úgy emlékszik meg Jézusról, mint aki az emberekért tesz mindent: aki mindenkit, akivel csak találkozik, meggyógyít (Mk 1,23—33; 40-45; 2,1 — 12; 5,21-43; 7,24-37; 8,22-26; 10,46-52), megszabadít démoni erőktől (5,1—20; 7,24— 30; 9,14-27), éhezőket táplál (6,30-44; 8,1 — 10), kiment életveszélyekből (4,35-41; 6,45- 51), kitaszítottat asztalához ültet (2,13—17), akinek ezért az az elve: „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” és joggal mondhatja: „nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket" (2,17). Jézus tehát szolidáris mindenkivel, bármi- télé testi vagy lelki elesettség áldozata is. A róla szóló beszámolók abban különböznek mindenfajta rabbinista vagy hellén csodás történettől, hogy tettei nem öncélúak. Nyoma sincs benne az önmutogatásnak. Inkább eltávozik, elmenekül az ünneplés elől (1,45). Bár még megszállottnak és lelkibetegnek is kikiáltják, nem tesz jeleket ezek cáfolatára (8,11—12). Másféleképp jelek a tettei: az Isten országával beköszöntő új emberség kezdetei. Jézus cselekvése úgy lesz zsinórmérték, hogy azt, amit bemutat, tanítványaitól is félreérthetetlenül megköveteli. Világos ez a „gazdag ifjúval" való beszélgetéséből (Mk 10,17—31). Aki úgy akar élni és tenni, mint Jézus, nem elégedhet meg a parancsok megtartásával. Mindenét, amije csak van, szét kell osztania. Nemcsak afféle „tanácsolt" követelmény ez, hanem lényeges feltétele a Jézus-követésnek (10, 17, 21, 23—25). Talán még jelentősebbek azok a magatartás-szabályok, amelyeket a szenvedéséről szóló jövendöléseihez fűz Jézus (Mk 8,31—38; 9,30—37, 49; 10,32-45). Itt fejeződik ki legnyilvánvalóbban a Jézus-kép és a számunkra kötelező ember-eszmény összefonódása. A Jézusról alkotott képből: „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltsá- gul sokakért" (10,45), következik a „szabály” — belső, lelkiismereti követelmény —, hogy aki első akar lenni, legyen utolsó és mindenkinek a segítője (9,35; 10,43), akár ereje feláldozásáig (8,34-37). A Márk szerinti evangélium szerkezetében nem kap a szeretetparancs olyan kitüntető helyet, mint Máténál, aki (22,34-40) az „elsővel” — az Isten iránti szeretettel — egyenrangúnak mondja a „másodikat" — az ember irántit—, „e kettőn áll az egész törvény és a próféták”. De a parancs Márknál is (Mk 12,28—34) központi jelentőségű. A nagyon is ismert főparancs értelmezésé3 33
