Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Koroncz László: Szentségi életünk
Krisztus az isteni Szeretet átadására személyes kapcsolatot teremt az emberrel A kérdés megközelítéséhez rövid pillantást kell vetnünk a megváltás-megtestesülés titkára. A megváltás a Szeretet-lsten legcsodálatosabb szeretet-műve. Szabad talán azt mondanunk. hogy Isten örök terveiben benne volt, — így kellett lennie — az irgalmas, tisztító, felemelő Szeretet. Aki „az irgalmas szamaritánus" történetét elmondta, az elsősorban önmagáról beszélt. Ennek a lehajoló szeretetnek páratlan megnyilatkozása, hogy a Fiú-Isten, a második Isteni Személy emberré lett. Erre Istennek sok oka lehetett: Talán, hogy szeretete kézzelfogható legyen; hogy isteni áldozata igazi Áldozat legyen; hogy jósága kiáradjon. De talán legközelebb áll hozzánk, ha azt mondjuk: Jézus megtestesült, hogy a szeretett ember számára közel legyen, kéznél legyen. Ezért „ki- üresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez” (Fii 2,7). Ez azonban a megváltó szeretetnek csak első lépése volt. Emberré lenni, az Ö számára annyit jelentett, mint emberi korlátok közé szorulni: az idő, az anyag, a nép, a hely kereteit elfogadni. Jézus esetében még ezek a keretek is szűkre sikerültek: kicsi ország és nép, szegényes és egyoldalú kultúra, rövid életkor. Ennek az egésznek vállalása teljesen érthetetlen lenne, ha az isteni szeretet áramlásának nem volna folytatása. Jézus Krisztusban az emberiség nem üstököst kapott, aki ragyogva-véresen átvonul az emberi történelem egy darabkáján, hogy aztán megemlegesse és visszavárja azt, aki egy pillanatra láthatta szépségét. Az ő megjelenése végtelenül több, és más: a személyes kapcsolat megteremtése Isten és ember között. Az Ószövetségben a Teremtő és teremtett — mint két ellenpólus —, ugyancsak keresett személyes kapcsolatot. A találkozás igazi szintézise azonban Jézus Krisztusban történt meg. „Ö — amint Schillebeeckx írja, — nemcsak a teljes Szent- háromság Küldötte, hanem az egész emberiség hivatott képviselője. Nemcsak egy isteni Szeretet-ajánlat az ember felé, hanem egyben a emberi Szeretet-válasz legtökéletesebb képviselője Isten felé.”8 Más szóval Jézusban valóban beteljesedett a tökéletes találkozás Isten és az ember között. Ez a találkozás nyilván nem lehet egy történelmi keretek közé szorított egyszeri esemény, mint ahogy maga a találkozást létrehozó Szeretet sem valami „alkalmi" ajánlat és vétel. Ennek a találkozásnak egyszer s mindenkorra kell szólnia. Jézus a személyes kapcsolatot találkozások élményében nyújtja kortársainak Krisztus kegyelmei kortársai számára szinte mindig találkozásokból fakadtak. E találkozások jórészben „véletlenül" történtek: „Két ördögtől megszállt ember jött vele szemben". „Amikor Péter házába ment Jézus, anyósát betegen találta". „Mikor a városban tartózkodott, talált ott egy leprával borított embert." (Mt 8,28; 8,14; Lk 5,12) — — Máskor a rászorulók keresték a találkozást: „Néhány férfi egy béna embert hozott hordágyon". A százados követei „elmentek Jézushoz, és nagyon kérlelték”. Egy bűnös asszony... „megállt hátul, a lábánál." (Lk 5,18; 7,3; 7,37). Hogy csak példának ragadjunk ki’ néhány helyet. Ezekben a találkozásokban Jézus gyógyító és megmentő kegyelmét adta cserébe a hitért. „Nem találtam ekkora hitet Izraelben”. — szólt Jézus a századosról. „Hited megszabadított, menj békével" — mondotta a bűnös asszonynak. „Legyen hitetek szerint" — szólt a két vakhoz. S ugyanígy a ruhája szegélyét érintő asszonynak: „Bízzál lányom, hited meggyógyított". (Lk 7,10; 7,50; Mt 9,30; 9,22) Itt is bőven folytathatnánk a felsorolást. Ezek a találkozások mély élményt jelentettek. Szívesen hangsúlyozzuk, hogy Jézus csodái istenségének bizonyítékai. Jánosnál kétszer is olvassuk, hogy maga Jézus is utal tetteire: „A tetteknek higgyetek" (Jn 10,38; 13,12). Mégis szívesebben azt mondjuk: Jézus csodái sokkal inkább isteni szeretetének bizonyítékai. Bizonyára Jézus mindenekelőtt „azt az embert” látta, „azt az embert" szerette, „azt” akarta boldoggá tenni, és ezért annak adta gyógyító, boldogító kegyelmét, akivel éppen ott találkozott. Jóllehet „az emberek látták a csodát és dicsőítették Istent, aki ily hatalmat adott embernek" (Mt 9,8), mégis azt kell hinnünk, hogy Jézus igazi dicsősége, — és Isten megdicsőítése is —, sokkal inkább az az öröm és boldogság volt, amit a meggyógyított embernek nyújtott, s amit az a szívében átélt. Emberi hasonlattal szólva: Jézusnak többet ért egy hálás, örömteli mosoly, mint szenzáció-éhes emberek tömeglelkesedése, elismerése. Igaz, hogy Jézus meg akarta ismertetni magát a világgal, de az ő igazi megismerése mindig az a gyermeki hit, mely benne meglátja a szerető Istent; és az a készség, mely az emberi szívet kinyitja az isteni szeretet számára. Mit ér ehhez képest a racionális elismerés! Erre mutatnak Jézus szavai is: „Áldalak Téged Atyám... mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak előtt, és a kisdedeknek jelentetted ki” (Mt 11,25). Tehát Jézus nem csodálkozásra nyílt szemeket és szájakat akart, hanem szeretetre kinyílt 252