Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" (Lk 18,8)
szefüggés inkább a végső eljövetelre, illetve kifejletre utal, tehát nem magyarázhatjuk úgy, hogy az evangélium hirdetése a korabeli zsidók között kevés visszhangra talál. A végső teo- fániát mindenki látja, mint ahogy a villámlás betölti az egész látóhatárt. A vég mégis váratlanul éri az embereket, s az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Mivel a vég ilyen bizonytalan, az imádságba nem szabad belefáradni. Ha a kitartó kérés az igazságtalan bírót is cselekvésre készteti, akkor Isten sem várakoztatja meg övéit, hanem igazságot szolgáltat. Lukács az Istennek ezzel az irgalmasságával állítja szembe az emberek gondatlanságát és hitetlenségét. Azt már nehéz volna megmondani, hogy a szembeállítás magától Jézustól származik-e, vagy a két különböző helyzetben tett kijelentést Lukács kapcsolta össze. De az eldöntés nem is fontos, mert az a sugalmazott szöveg, amely előttünk áll, s ebben van az egyház számára adott kinyilatkoztatás. A szónoki kérdés alakzata szerint sem azt mondja, hogy az Emberfia egyáltalán nem talál hitet, hanem inkább felhívja a figyelmet a hit helyzetére és megnyilvánulási formájára. Az összkép nem olyan lesz, mint amilyent az ember várna. Az Isten országa az irgalom ajándéka, s ennek az irgalomnak a megnyilatkozására mindig szükség lesz. Az ember helyzete, a vallásos emberé is, mindig olyan lesz, hogy állandóan kérnie kell Istentől a segítséget, az irgalmat és az üdvösséget. De nincs meg mindenkiben az a kitartás, amelyet Isten atyai jósága megérdemelne. A hit nem azokban fog megmaradni, akik gyakorlati megfontolásból az erősebb és a többet ígérni látszó földi tényezőhöz kapcsolódnak, hanem azokban, akik a lélek örök vágyaira keresnek feleletet és azt Istentől kérik. Az Isten országának hirdetője nem lesz és nem is lehet a legerősebb földi hatalom, mert akkor a hit motívuma nem Isten irgalma maradna, hanem a földi érdek. Isten országának tanúi nem azok, akik magától értetődött- séggel beilleszkednek egy történeti helyzetbe, hanem azok, akik úgy vállalják a történeti helyzetet, mint Isten akaratát és küzdőteret az üdvösség kiérdemlésére. Teológiai kérdések Az apostoli igehirdetés Isten transzcendenciájáról a legvégső állítást mondta ki azzal, hogy ő „nagyszerű erejét Krisztus feltámasztásával és megdicsőítésével mutatta meg" (Ef 1,20). Vagyis olyan tettekkel, amelyeket csak a hitben fogunk fel, s amelyek már az élet végső megoldását tükrözik. Isten tehát nem földi távlatokban akar versenytársa lenni az embernek, s nem is akadályozza meg szabadságának használatában. Erre kell gondolnunk, amikor eszünkbe jutnak ilyen kérdések: Miért hagyja Isten, hogy olyan sok legyen az előítélet, a félreértés és a tévedés olyan dolgokban, amelyek az élet célját érintik? Miért olyan gyenge a kereszténység történelmi tanúságtétele? Miért nem követi a hit terjedése például azt az egyetemes fejlődést, amelyet a technika világában látunk? A feleletet csak a végső cél, az örök élet szempontjai szerint adhatjuk meg. Különbséget kell tennünk az egyetemes üdvrend és a keresztény küldetés között. Isten mindenkit egyetemesen meghív és segít az üdvösségre, az egyháznak viszont éppen erről az egyetemes üdvösségről kell tanúskodni. Az üdvösség erői tehát szélesebb körűek, mint a tapasztalható hité. A kegyelmi segítség ott is kiárad, ahol az egyház tanúságtétele még hiányzik, vagy ahol erőtlen. Isten a kinyilatkoztatással nem akarta megváltoztatni a természetet, amelyet alkotott. Ugyanakkor az üdvösség titkát fenntartotta magának. Jézus határozottan elzárkózott az elől, hogy az üdvözöltek számáról bármilyen felvilágosítást is adjon (Lk 13,23), hanem inkább állandó készenlétre és bizalomra hangolt. Ezért például az okos és a balga lányokról szóló példabeszédből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy az emberiség fele üdvözül. Más a helyzet a tanúságtételt hordozó egyházban. Itt Jézus bátorítja a „kisded nyájat”, hogy ne veszítse el bátorságát, mert rájuk különös örökség vár (Lk 12,32). A többi hasonlat is utal valamilyen számbeli kisebbségre. A kovász kevesebb, mint a tészta, mégis az hatja át a nagyobb tömeget. A só is kis mennyiség az ételhez viszonyítva, és a világító test is kisebb, mint a betöltendő tér. Ezekben a képekben meg kell látni az isteni szándékot, hogy a tudatos hit mindig kifelé is néz, másoknak is mutatja az üdvösség útját. Amikor Isten ezt az utat választotta, egyszerűen követte a természet rendjét. A mindennapi életben is kevés a szakember, a vezető és irányító. A nagy tömeg rájuk hagyatkozik, az ő útmutatásukat követi. A hírközlés eszközeit milliók használják, de hány embernek van különleges ismerete a gépek működéséről vagy az elektromágneses hullámok természetéről? Egymásrautaltságunk olyan, hogy mindenütt hely marad a bizalomra, az igazságosságra és a szeretetre. Az üdvösség rendjében éppen így egymásra vagyunk utalva. Az üdvtörténetben két fogalom lép elénk, amely megvilágítja kérdésünket-.' a maradék és a helyettesítés, illetve a képviselet. A „maradék”, Izrael maradéka az Ószövetségben sok helyen teológiai kifejezés lett. 212
