Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Az istenkérdés mai megközelítése
kérdéses, hogy ugyanazt értjük-e mindannyian az Isten szón, sőt mi több, hogy egyáltalán tudunk-e ésszerűen beszélni Istenről. Ezzel kapcsolatban merül fel a harmadik szempont: milyen istenfogalmuk van a kereszténység hivatott hirdetőinek? Megnyilatkozásaikat elemezve nem egy ízben úgy látszik, mintha erősen megkérdőjelezhető lenne a mögöttük álló istenkép.8 Alaposan el kellene gondolkodnunk azon, hogy milyen hatása van e jelenségnek a de Lubac által említett tragikus félreértésre. 3. A SZEKULARIZÁLT VILÁG. Ezek a gondok azért oly nyomasztóak, mert döntően megváltozott az emberiség általános helyzete a világban. A mai ember mítosztalanított, profán, szekularizált korban él. A világot saját törvényei és erővonalai határozzák meg, az emberek mindinkább felismerik ezeket, tudományuk és technikájuk révén az egész világra kiterjesztik hatalmukat. Az ember uralma alatt álló, manipulálható és átalakítható világban nem látható és nem tapasztalható meg közvetlenül Isten, mivel a természet eseményei és az emberi sors fordulatai legfeljebb közvetetten utalnak Rá. Régebben Isten nélkül nem volt érthető a világ és az ember, ma pedig egyre több és egyre hézagtalanabb természetes magyarázattal rendelkezünk. Ebbe a világba nem avatkozik bele Isten, nem lesz a közvetlen emberi tapasztalás tárgya. Istentől eltávolodott, elidegenedett, isten-telen korban élünk. Isten nemigen jut szóhoz a világ eseményeiben. Ügy látszik nincs is Rá szükség ahhoz, hogy emberként éljünk a világban. Nem gondolunk Rá, nem érdeklődünk Felőle. Ha viszont Isten — bármiként is értelmezzük, akár helyesen, akár rosszul fogjuk fel —ilyen messzire került a mindennapok emberétől, ha idegenné vált neki, ha tapasztalat- és megértésvilágában nem „fordul elő", talán nincs is abban Számára hely, akkor csakugyan meg kell kérdeznünk magunktól, hogy van-e még értelmes jelentése ennek a szónak? Nem azért vesztette-e el jelentését, mert már nagyon régtől fogva rosszul tettük fel a kérdést, mert kérdésfeltevésünk módja eleve hibás, a semmire irányul és ezért értelem nélküli. Végtelen éjszaka borul a világra — mondja Martin Heidegger. Akkor csillan föl a remény első sugara, amikor „ezt az áldatlan állapotot mint áldatlanságot éljük át”.9 Ha Isten hiányát áldatlanságként fogjuk fel, akkor az eljövendő boldogabb idők előhírnöke lehet e sötétség. De „a gondolkodás területén” még hallgatnunk kell Istenről.10 Inkább arra kell várnunk, hogy Ö maga tárulkozzék fel, hogy újból megközelítse az embert, s ismét az emberi tapasztalás tárgya legyen. Mindenekelőtt azt kell „gondosan meggondolnunk és megmondanunk, hogy mit jelentsen az Isten szó".11 Meg kell nyílnunk Isten előtt és várnunk kell jöttét, mert csak így tárulhat föl az Isten szó értelme. Mindez túlmutat a filozófián, túl a fogalmi-bizonyító gondolkodáson, és a legmélyebb emberi élmény az értelem és az értel- messég megtapasztalására utal. Ha meg akarjuk érteni az Isten szó jelentését, akkor az értelmességre, a létezés értelméről szerzett tapasztalatokra kell ügyelnünk. Az értelmesség alapja 1. A MEGÉRTÉS HORIZONTJA. A mai világot a változás jellemzi. Ennek következtében megváltozik az ember viszonya a világgal; másként él benne, másképpen értelmezi. Van-e „hely” Isten számára ebben a megváltozott világban, új tapasztalat- és megértéshorizontunkban? Lehet-e még a megváltozott körülmények közepette jelentése annak, amit régebben Istenen értettünk? De nem elhibázott-e az így feltett kérdés? A kérdés akkor rossz, ha eleve kizárja a válasz lehetőségét. Istent nem gondolhatjuk el létezőként a létezők, dologként a dolgok között és még akkor is tévedünk, ha a legfőbb létezőként (summum ens) kísérelnénk meg felfogni és így mintegy saját szolgálatunkba állítani. Ha azt kérdezzük, hogy van-e értelme az Isten szónak a többi általunk használt szó között, azaz hogy megértésvilágunkban van-e helye többi szavunk és értelmi tartalmunk között, akkor eleve föltételezzük, hogy az Isten szónak csak megértésvilágunk összefüggésében lehet értelme, csak itt helyezhető el. Ez pedig azt jelenti, hogy Istent mint egyik tartalmat képzeljük el megértésünk és beszédünk többi tartalma között, tehát mégiscsak dologként a dolgok között, akit ugyanúgy megérthetünk, mint tapasztalatvilágunk összes többi tartalmát, akiről ugyanúgy beszélhetünk, mint a többi dologról. Ez a rosszul feltett kérdés nem vezethet eredményre, és mivel nem haladja meg az ontikus differenciát, hamis istenképre támaszkodik. Akkor gondolkozunk helyesen Istenről, akkor kezdjük érteni a szó jelentését, ha elfogadjuk, hogy lényegesen mást jelent, mint valamennyi többi értelmi tartalmunk. Az Isten szónak csak egészen másként lehet értelme, mint valamennyi többi szavunknak. Ez a szó az emberi létezés teljes értelmének a kérdésére ígért választ jelenti, az éppen ezért végérvényesen meg nem ragadható, fogalmilag hiánytalanul ki nem fejthető, következésképpen kimeríthetetlen választ. Az Isten szó a létezés értelmének ígéretét jelenti, létünk értel- mességének föltétien alapját, amely fölülmúl, hordoz és átjár minden mást. Vagyis nem azt 205
