Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Az istenkérdés mai megközelítése
Amikor Friedrich Nietzsche kijelenti: „Isten halott, Isten meghalt és mi öltük meg”,5 úgy gondolja, hogy a kereszténység Istenét rekeszti ki az emberek életéből. Az Isten mellett és ellen szóló érvek, bizonyítások, viták közös alapra támaszkodtak: még érvényben volt — legalábbis azt vélték — a megértés közös horizontja, amelyben mindenki tudta, hogy mit értsen Istenen. 2. A MEGÉRTÉSVILÁG FÖLBOMLÁSA. Ez a közös megértésvilág apránként bomlott föl. A különböző formájú és indíttatású ateizmusok megjelenése is jelzi az istenfogalom eltorzulását. Az Istenről kialakult gondolati forma eltorzításai és félreértései nem az ateisták gonosz vagy önkényes találmányai, hanem a hívők túlontúl naiv és ideologizált kifejezés- és elképzelésmódjának természetes következményei. Alig hihető, hogy a megfelelően hirdetett és élt istenhit ateizmust váltana ki. Az ateizmus csaknem mindig az ideológiai beszűkültség, a hitte! való visszaélés, a maradiság ellenhatásaként jelentkezik. A 2. Vatikáni zsinat szerint: „Az ateizmus ugyanis egészében véve nem elsődleges és eredeti (quid originarium) jelenség, hanem több különböző okból származik. Ezek közé kell sorolnunk a vallások ellenhatásaként megnyilvánuló bírálatot (reactio critica), melyet nem egy országban kiváltképpen a keresztény vallás vált ki" (Gaudium et spes, 19). A XVII. századtól kezdve napjainkig Isten elutasításának egyik formája a tudományra való hivatkozás. A tagadás rugója főként az a nézet, mely szerint Isten egy létező a többi létező között, egyik ok a sok egyéb ok közül, aki közvetlenül működik a világban. Ebben a felfogásban Isten „hézagpótló” vagy „póthipotézis” ott, ahol természetes okokkal nem magyarázható meg a világ, helyesebben valamely evilági jelenség. Ilyen hipotézispótlék volt Isten Linné számára (tot sunt species quot in initio creavit infinitum ens) vagy a newtoni fizikában: Isten biztosítja az égi mechanika szabályos működését a perturbációk ellenében is. A tudományos kutatást nem segíti elő, hanem egyenest hátráltatja Isten ilyenformán történő bevonása a világmagyarázatba, és nem is igazolható, mert a tudományos empíria soha nem bukkanhat rá arra, amit a hit Istennek nevez. Ha viszont a tudomány fejlődése következtében feleslegessé válik a „hézagpótló”, akkor sokan úgy gondolják, hogy a tudomány megcáfolta az istenhitet — mintha az istenhit természettudományos elmélet lenne, s Isten valaha is ilyen kutatás tárgya lehetne. Isten egészen mást jelent, még akkor is, ha a természettudomány kiváló művelői közül többen úgy vélik, hogy Istenre közvetlenül rátalálnak a természetben. Valóban sokan nem tudnak kitérni Kant alapélménye elől: „Lel- kemet két dolog tölti el annál újabb és növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég fölöttem, és az erkölcsi törvény bennem”.6 Ennek az élménynek a megfogalmazása, értelmezése és magyarázata azonban már nem természettudomány, hanem filozófia vagy teológia akkor is, ha történetesen természettudós teszi. Az ateizmus másik gyökere az emberi méltóság védelme a félreismert isteni tekintély ellen. Feuerbach és Marx, Nietzsche és Freud az ember és szabadsága nevében tiltakozik Isten ellen, aki megkötözi és elnyomja, szolgaságba taszítja, jogaitól megfosztja az embert. Szerintük Isten a legnagyobb akadálya annak, hogy az ember kibontakoztathassa saját erőit és képességeit, és ezért kell ellene lázadnia és harcolnia minden becsületes embernek. Ennek az Istennek, akit tagadnak, vajmi kevés köze van azonban az evangélium Istenéhez, aki fenntartás nélkül az ember mellé áll, akinek legfőbb akarata az ember java és boldogsága. Henri de Lubac az ateista humanizmus drámájáról írt könyvében7 több mint harminc esztendeje felhívta a figyelmet erre a tragikus félreértésre, melyért mindenekelőtt maguk a keresztény hivők felelősek. „A hívőknek nem kis része van az ilyen eredetű ateizmus létrejöttében, amennyiben ... a keresztény hit félreérthető bemutatásával... inkább elfedik, mintsem feltárják az Isten és a vallás igazi arculatát" — állapítja meg a 2. Vatikáni zsinat (Gaudium et spes, 19). A harmadik félreértés —• amely végeredményben magába zárja a két előbbit — a transzcendencia és az immanencia viszonyának teljes félreismerése. Egyre erősödik napjainkban a tiltakozás az istenhit ellen a világ nevében. Mind többen utasítják el azt az Istent, aki — térbelileg elképzelten — valahol a „világ felett" vagy a „világon kívül” él, a világot pedig elértékteleníti távollétével: megszünteti jelentőségét, megfosztja valódi, saját értelmétől. Isten nem vetélytársa a világnak. De ha a világot lábbal kell taposnia a hívőnek, akkor a világban nem találja meg élete értelmét, és ha nincs tapasztalata az értelmes életről, akkor azt sem tudja elfogadni, hogy az örök élet értelmes dolog. A transzcendencia nem szakítható el az immanenciától. A keresztény transzcendencia-fogalom nem azonos sem valami mitikus másvilág képzetével (a harmadik éggel), sem a platóni ideák egével. Ezek az utalások elsősorban arra kívánnak rámutatni, hogy az ateizmus különféleképpen eltorzult istenképeket egymástól különböző indíttatásokból tagad, és különféle pozitív célkitűzések kapcsolódnak hozzá. De kiviláglik belőlük az is, hogy miként bomlik fel az európai emberiség egységes szellemi horizontja az utolsó háromszáz esztendőben. Az addigi egységes, és a kereszténység által kialakított megértésvilág menthetetlenül elpusztult. Még az is 204
