Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Úton járók hite

Sándor leírt: Számomra csak egy ember létezik: Jézus. Vagy ha tudatára ébredünk annak, amit Vas István így fogalmazott meg: Jézus élete a legnagyobb dolog, ami az emberiséggel történt, — lépünk a hit útjára.

Ha valakiben sikerül olyan Krisztus-élményt kialakítani, hogy ez a teljesen kiegyensúlyozott, mélyértelmű, emberszerető és emberszolgáló, minden ízében és szavában normális ember abban a kettőben sem tévedhet, hogy ő Isten Fia, és hogy a halála üdvözítő halál, — akkor a kereső rátalált az Istenre. „Aki engem látott, látta az Atyát is" (Jn 14,9).

b) Ez a megtalált Krisztus nem veheti el azt a megrendülést és azt a félelmet sem az egyházból, sem az egyes keresztényből, amit Krisztus maga is, Pál is megélt a kereszt titkának hirdetésében. Azzal, hogy a megvetett és elvetett kő szegletkővé lesz, nem olthatja ki az építők megvetését. A botránkozó és a balgaság bélyegét ránksütögetők bírálatait nem hallgattatja el a hivők hódolata. A farkasok közé bárányként küldött egyház és egyes keresztény sohasem mentesülhet a bárány reszkető félelmétől (Mt 10,16). A kereszténység sohasem mentesülhet az idők viharaitól, hiszen csak egy köntössel küldte őt Ura a világba (uo. 10). Nem kímélhető meg a történelem országútjának sebeket hasító és tövisként szúró köveitől, hiszen saru nélkül küldték erre az útra. Bár az egyház sokszor próbálta magát fölvértezni ezek ellen, de ilyenkor mindig embertelenné vált.

c) Nemcsak hirdetnie kell az egyháznak a kereszt titkát, de minden korban meg is kell élnie a gabonaszem elhalásának és megsokszorozódásának folyamatát is a hit felé úton lévő világ előtt. Általában a szenvedéseket csak az üldözések időire szokták alkalmazni, pedig Jézus ezeket egyházának egzisztenciális jellemzőivé tette. Urunk az idők végéig elvállalta a tiszta búzát vető gazda szégyenkezését a földjén megtűrt és fölburjánzó konkolyon az azt kiirtani akaró szolgái előtt is, meg a járókelők előtt is (Mt 13,29). Egyházával kapcsolatban elvállalta a halász ügyetlenségét is, aki nemcsak jó, de rossz halakat is megtűr hálójában (uo. 47). Igaz, hogy szeretné, ha hegyen épült város és tartóra tett gyertya (Mt 5,14) lenne híveinek sokasága, de sokakban csak „rejtett kincs" marad (Mt 13,44) sokáig, amiről csak „a sötétben és fülbe súgva” (Lk 12,3) mernek beszélni. Kik? Próféták és nagy szellemek? De hiszen ezekben a formákban kiteljesülő emberi alakzatokról ő mondott le, amikor „a legkisebbet a mennyek országában" nagyobbnak mondta Keresztelő Jánosnál, noha „asszonyok szülöttei között nem született nagyobb" nála (Mt 11,11). És örvendezvén örvendezett, „kitörő örömmel dicsőítette Istent a Szentiélekben," hogy „elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” (Lk 10,21). Többször is figyelmeztetett, hogy nem a „próféta és igaz” formátumok hordozzák rejtett képmását, hanem az evilág kategóriái szerint „legkisebbek” (Mt 10,41—42), akik a „sátán rostáján” táncoló búzaszemekként dobálódnak.

Ilyen hasonlatai voltak az egyházról. És merte vállalni a ma is prófétákra éhes és „igaz” emberekre vágyó korban a konkolyos búzatábla szégyenét és a „kicsikének kicsinyességét, akik hatalmi vitákban, kenyérgondoktól megszállottan, félelmekkel és álmosságokkal telten „kitartottatok megpróbáltatásaimban" (Lk 22,28). Ez a szégyenkezése és ez az’erőtlensége a mi Urunknak nem más, mit a keresztig el kellett szenvednie, csak más kiadásban. És ahogy akkor nem restellt az Őt kereső világ elé állni, úgy ma sem restell mai egyházának és mai híveinek gyöngeségében a hitet kereső világ elé állni. És arra bátorít szavával, hogy „vállaljuk gyalázatát” (Zsid 13,13).

Newmant anglikán korában a szellem üstököseként ünnepelték. Óriási áldozatot hozott az egyházba való megtéréséért. És ott egyszerre belekerült a kisszerűségekbe, legközvetlenebb társainak folytonos gyanakodásába és intrikáiba, az egyházi bürokrácia kínosnál kínosabb gesztióiba, sőt egy belső leállás is belépett nála, mit önéletrajzában „cancrum quem- dam spiritualem”-nek nevezett. Az általa alapított dublini katolikus egyetem rektorságához megígért, a legilletékesebb helyekről tényként megerősített, és éppen ezért a katolikus értelmiség körében világszerte örömet kiváltott püspöki kinevezése valamilyen hátsó okok miatt elmaradt. Éveken keresztül kapta szellemi nagyságoktól vagy közösségektől a mellkereszteket és gyűrűket, és a kinevezés csak késett. E körülmény egyre inkább megosztotta az angol katolikusok, a katolicizmussal szimpatizáló anglikánok, de az európai szellemi világ táborát is Róma mellett vagy ellen. De amit Newman kortársa, Döllinger professzor nem tudott megtenni, megtette ő: várt, tűrt, csendesített, kitartott a valóban és érthetetlenül „gyöngeséget” mutató egyházban. „Már korábban — írja naplójában — mielőtt Néri szent Fülöpöt ismertem, .nesciri’ (ismeretlenségben maradni) kívántam. Kegyelmed által hadd tanuljak meg .sperni' (félreismertnek, megvetettnek lenni — .spernere me sperni) (megvetni a megvettetést — Néri szent Fülöp mondása)”. Tudatában volt a sokféle emberi gyöngeség- be rejtett Krisztus titkának!

201