Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 3. szám - FIGYELŐ - A 2. Vatikáni zsinat a békéről
a békétlenségre is Krisztus az igazi leielet. Szent Pál gondolatai (Ef 2,16; Kol 1,20—22) alapján a zsinat Krisztus megváltó művét tekinti mindenfajta megbékélés forrásának. „A testet öltött Fiú, a Béke Fejedelme ugyanis keresztje által maga békített ki mindenkit Istennel, egy népben és egy testben állítva helyre mindenek egységét; megölte tulajdon testében a gyűlöletet” (78). Minden béke-törekvés e felé a teljesség felé mutat: „az emberszeretetből fakadó földi béke képmása Krisztus békéjének, amely az Atya-Istenből árad”. Ez az eszkatológikus — mert egy egész történelem számára adott s az emberiség történelmének egészében együttesen megvalósuló — célpont mégsem jelent „kanosaiul festett eget”, hanem mindennapi újrakezdést követel. A béke — mondja a zsinat — „nem egyszersmindenkor- ra megszerzett kincs, hanem szüntelen feladat". „Az örök törvény ugyan elsődlegesen meghatározza az emberiség egyetemes javát, a gyakorlati követelményeket azonban szakadatlanul módosítja az idők múlása”, így a hitelvi szempontoktól egyenes az út az erkölcsi kérdésekig: az egyéni lelki munkáig és a közösségi cselekvésig, melyet nem a rideg fontolgatás, hanem az evangéliumi fő- parancs irányít: „A béke felépítéséhez feltétlenül szükséges egyrészt az a szilárd akarat, amely tiszteletben tartja a többi embereket, népeket és méltóságukat, másrészt a testvériség odaadó gyakorlata. így a béke egyúttal a szeretet gyümölcse is, azé a szereteté, amely messze túlmegy azon, amit az igazságosság képes nyújtani". A háború ősi szolgasága Bár a zsinat pozitív megfogalmazásban kíván szólni a békéről, mégsem hagyhatja szó nélkül a háború kérdését, hiszen „még biztosan nem tűnt el az ember világából". Bármennyire is több a béke a háború hiányánál, ma még elsősorban azon kell munkálkodni, hogy megfékezzék a háború kegyetlenségét — magát a háborúskodást. Éppen a „kellő idő” elve vezeti a zsinatot, amikor több bekezdést is — az egész 1. szakaszt — a „háború elkerülése" kérdésének szenteli. A zsinati kommentárok egyértelműen kiemelik ennek a szokasznak fő érdemét: hogy túllépi az akadémikus viták, a morális szőr- szálhasogatások körét. Azért nagy szó ez, mert bár — mint Sigmond Rajmund írja (a konstitúció római kiadásában, 25. o.) — az egyház sohasem tartotta indokoltnak a háborút nemzetközi kérdések megoldására, a hagyományos teológia mégis kidolgozott egy olyan kazuisztikát, amely az önvédelmi elv és az igazságtalanul megsértett jogok viszszaállításának joga alapján lehetővé tette a háborús erőszak alkalmazását. (E kérdésről vö: H. E. Tödt: Theologie und Völkerrecht, Int. Dial.—Z. 1971. 4. sz. 325. kk). A döntő fordulatot a „háború teológiájában" a Pacem in terris hozta, amelyben János pápa kimondta: „A mi atomerővel dicsekvő korunkban esztelenség (alienum a ratione) azt gondolni, hogy a háború alkalmas eszköz a jogsértés orvoslására” (291). Ezt tartja szem előtt a zsinat, amikor egyértelműen elítéli a totális háborút: „Isten- és emberellenes, szilárdan és habozás nélkül elítélendő minden egyes olyan háborús cselekmény, amely arra irányul, hogy teljes városokat vagy jelentékeny kiterjedésű vidékeket semmisítsen meg, nem válogatva a lakosok között" (80). Azt, hogy a zsinat ezek után is beszél (az egyes országokat érintő) „törvényes védekezés jogáról", nem tekinthetjük a háború szentesítésének, hanem a valóságérzék megnyilatkozásának, hiszen „az országok vezetőinek s a közügyek egyéb felelős tényezőinek az a feladata, hogy nem kezelve könnyelműen e súlyos kérdéseket, megvédelmezzék a rájuk bízott népek életét és érdekeit". Többször is hangsúlyozza a zsinat: „két különböző dolog a nép jogos védelme érdekében végrehajtott katonai cselekmény s a többi nép leigázására irányuló szándék”. A zsinat így elkerüli mind a pacifizmus, mind a morális kibúvó-keresés csapdáját. A béke megvédése adott esetben — bármilyen paradoxnak tűnik is ez — katonai erőt is feltételez. Akik tehát „a hazájuk iránti kötelességnek a hadseregben szolgálva tesznek eleget, úgy tekintsenek magukra, mint akik a népek biztonságát és szabadságát szolgálják. Ameny- nyiben helyesen látják el e feladatot, kétségtelenül hozzájárulnak a béke megszilárdításához”. A védekezésre való jog azonban semmiképp sem hatalmaz fel a felfegyverkezés örökös fokozására. A Gaudium et Spes kíméletlenül leleplezi a fegyverkezési verseny hazúg voltát: „Nem vezet biztonságos útként a béke megőrzéséhez... mert ahelyett, hogy kiküszöbölné a háború okait, inkább azzal fenyeget, hogy fokozatosan elmérgesíti őket." A háborúk kirobbanásának okait keresve a zsinat utal a társadalmi-gazdasági és az erkölcsi összetevőkre is: a „mesés gazdagság”, amit a „fegyverek gyártásába ölnek”, a hadiipari mammut-trösztök érdekköreit takarja (81). A 83. pont visszatér a „viszályok okainak” kérdésére, s főleg a „gazdasági egyenlőtlenséget” emeli ki. De mindkét helyen hangot kap az erkölcsi oldal is: igazi megtérésre lenne szükség, „megújított lélekből kiinduló" együttes elhatározásra, hogy „lerázzuk a háború ősi szolgaságát”. Nem késik a részletes elemzés: a viszályok sokszor 166
